Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben
I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - fehér egerek a fórumon
megbélyegezte. Hogy undorral visszadobta a valót, hogy lelopta az álarcot: a tintát. Nem, nem, nem a tinta. Tintával váltőhamisítók izzadnak. Tintás betűkön át a politikusok és katonák fojtogatják az emberi életet. A vasárnapi vadászok, pardon, a vasárnapi „költők" is tintába mártják a tollúkat ... Jó. Erkölcstelenség, utáljuk a tintát. Mert fontosabb a vér, szív és hús valósága, tagadhatatlan harca és a megélt lélek irgalmatlan igazságritmusa, emberkeresése, élményből született lélek kristályosodása: emberformálás. Emberirodalom. Nem tinta, de élet. Nem „tiszta magasság", csak embermagasság. Aki a mélységet is látta, aki a mélységet meri minden valóságával, fájdalmával, minden undokságával, tartozékával — csak az tudja, hogy mi a magasság, a földi teremtés vágya: az emberélet. Csak az árvaság mai predesztináltja, a iköltő ismerheti a mélyből előtörő lendület ívét: az egyforma testvérmagasságba szökkenést. A lerobotolt megváltást... Ez — nem tinta, nem „hipermodernség", nem „ízléstelenség". Csak — igazság. Könyörtelen operálókés. Vér és genny. De utána imás, mindent ölelő könnyezés a lélek lázálma: gyógyulás ... Valahol el kell kezdeni. Komédiás, mutogatós hangossággal előbb embereket csődíteni. Cinikus álarcban — nevetésre, játékra csalni. Amíg meg nem döbbennek. Mert íme: irgalmatlanul, feltartóztathatatlanul kicsordult a wedekindi könny. A döbbenet után könnyítő gesztussal el lehet kergetni a lidérces igazságot: a disszonanciát. Tessék! És nagyképűen törvényt ülni felette. Megsemmisíteni, lehetetlenné tenni, eltagadni. Lehet. Ki mondja meg: hol az igazság? Az igazságnak nincs írott törvénye. Egyetlen emberi közelítő mértéke: a szenvedés, és egyetlen mágnese: a vágy, a szeretet... Szeretet? Hol van? A világ elröhögte — véka alá dugta. Hazugság minden örömharang. Krisztus még mindig ott van a keresztfán. Állattá bélyegzett mai emberek mit tehetnek mást? Keserű sírással, káromló daccal nyögik, panaszolják a vádat, a szemrehányást, reményt, a kínlódó csodavárást: „No, kongjatok, ti húsvéti harangok." Ezt a mondatot nem a tinta írta, de erkölcstelenség sem. Ezt a mondatot az ember írta. Tolakodás? Mert a pellengérezettek helyett én beszéltem? Nem. A testvérközösség, melyben ismeretlenül, egymást sose látva ma az Emberország bolondjai: írók és költők élnek: kötelességgé fokozta ezt az írásomat. Meg kellett mondanom, hogy senki közülünk nem ír az örömtanyáknak. De ha örömtanyákra jut el a hívogató emberi szó —
