Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - az irodalom mai életproblémái

vetett semmiségekbe: Nirvána, Kereszt, Szeretet, Testvér, Istenhit... Mámoros lesz újra az evangéliumtól, a lovagok középkora helyett a szeretet szentjeit keresi, a misztikus istenembereket, a büszke, biztos, hatalmas alázatot: a gótikus boltozat egységét. A lélekínség cicomázott szegénysége után, az újjáéledés mámorában az irodalom a vallási kinyilatkoztatás: a legmagasabbra fokozott lelki kitörések erejét éri el — az eksztázis gesztusaival kötött élettelen formákat rombol, az egoisztikus elszigetelődés után behunyt szemekkel, menekülően veti be magát a kozmoszba. A külvilág a belső születés emberfeletti méreteit kapja: megszületik a mítosz. A mindennapi élet, a közös lét, a testvériség ethoszában öleli magához az embert. Az övié megint az egész világ: nem racionális és gyilkoló hódítás, de misztikus odaadás, az akarat vonagló rázkódtatása dobta az ölébe... mintha most bukkanna föl a semmiből először a nap ... Ma az új ember hiszi nagy hitét: az emberiség a művészetben a lélek által visszanyeri önrendelkezési jogát, és az író határtalan szeretetben, odaadásban tudja nagy célját: egy még nem létező világ megteremtését! A dolgok mértéke többé nem az én. Az ember az etikai-esztétikai normát a kozmoszba helyezte, melynek az alkotó én a legmagasabbra fokozott munkával adózik. Ez a művészet széttépi a valóság bilincseit, és kutató, szabadító kézzel tör fel mindent, hogy a lélek fényét megkaphassa. A lelket, melyről hiszi, hogy megint eljött, hogy megmentse őt — az embert. A pátosz dadogó, kitörő himnuszaiban csak ezt énekli: a lélek panaszát és örömét, és behunyt szemmel, áhítatos vak tapogatózással törekszik oda, ahol a lélek erős, egyedülálló mágnese van: Isten! És a lélekszabadító ember, a mentő akarat csukott kapuk elé ért, melyeken hiába zörgetett. Az irodalom — mely a testvériség, a mindenség jegyében többé nem lehet szórakozás, időtöltés, de kincsével, a lélekkel, az embert akarja visszaadni az embernek — hiába nyújtotta ki tenyerét: keze az élet, a megmentendő tömeg köszönő, elfogadó szorítása nélkül üresen bukott vissza. A csukott ajtók mögött a „közönség" nem változott: régi játékait, örömeit, izgalmait ünnepli, borzongja. Büszkeséggel adja ki magáról a kommünikét: X. Y. társulata a napokban búcsúzott a várostól. A Vengerkákat adták, mert ennek a darabnak volt a szezonban a legnagyobb sikere, és ezt kívánta a publikum. A színlapot pedig az este így nyomatták: Közkívánatra utoljára Vengerkák. Közkívánatra fáradhatatlanul és egyforma gyönyörűséggel üti be az orrát kétszázszor a poros papír