Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - az irodalom mai életproblémái

befolyásának csak a bűnt és rontást köszönhetem. Három lépéssel a halál kapuja előtt utolsó monológom is csak képmutatás. Fuj, 19. század." Az eredmény, a végpont? Az iránytalan, habozó, végül teljesen mechanizált századnak nincs többé semmiféle központi ereje, és az ember saját gépeinek kerekei közé került. Minden szétforgácsolódott, tudományosan igazolt atomokra bomlott. Minden a mikroszkóp alá került, minden kis dolog színes és óriási képre bomlott, csak a nagy dolgok maradtak el: az összefüggés, az eredet, a jövő, Isten és az ember, kinek lelke van: valami, amit nem lehet retortákba fogni, tehát valami, ami nem létezik. Csak az anyag csillogó emeltyűi, vészsípjai, csak az állam ás a katonai szervezet paragrafusai léteznek. Egységes, fojtó körű atmoszféra alatt szaladgálnak az emberek, és eltemetkeznek az életszokás lélek nélküli tradícióiba. Az önzés típusa: a polgár kezet fog az önzés filozófiájával, a materializmussal, a dolgok értékelésének alapja a hasznossági szempont. Az egoisztikus elszigetelődés és önmegelégedés megvásárolt békéje tagadja az emberi élet értelmét és értékét, az értelem érték- és lélekkereső vulkanikus kitöréseit, az eszmék démonát szervezeteivel, aktákkal és számokkal szabályozza és elfojtja. Az ember sötétben, eldugva, elfeledve szenvedett valahol ismeretlenül, lehetetlenül. Nietzsche Zarathusztra ja hiába keresi, nem találja; előtte, nyílt színen csak az anyagiság és mindentudás típusa: a polgár maszkírozta magát: ötven tintafolttal bemázolva ötven tükör közt ül, melyek kendőzött arcának hízelegnek. Az irodalom és művészet a szubjektív élmények keskeny szigetein húzódik meg, a szétforgácsolódott világ kis képeit, perceit, impresszióit adja, mindennek nekiütközik, mindent felőröl, megemészt, minden téma lesz, anyag, és az élet problémákká zsugorodik. Az idő szellemében nincsen semmi, ami az alkotás kristályává robbanhatna. A valóság kényszerébe lökött ember messiásként üdvözli a kereten túl a jövő kapujában üldögélő Tolsztojt s Dosztojevszkijt: náluk keresi az eltűnt krisztusi szeretet megváltó szavait. Az általános szétforgácsolódás idejében az énnel viaskodó Strindberg egyéni tragédiája a közösség víziójának magasságát éri el. És megszólal a jövő vészsirálya, a nihilizmus bekövetkezésének prófétája: Nietzsche... Az ember kiáltani próbál, száját betapasztják, sikolyát elfojtják vagy kinevetik. A megkínzott vad kereső bolyongásában nekilódul Buddha örök egy mosolyának. Vannak, akik a kivezető utat keresik, de ki az, aki rájuk hallgat? Charles Louis Philippe hangja: a lélek önmarcan-