Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - az irodalom mai életproblémái

nevében beszélek, akik velem együtt indultak erre az útra, nézem az ő arcukat, és keresem a káinbélyeget: a gyilkosok jegyét, mert tudom az álmukat: sápadt, eltorzult fej, a megölt testvér szomorú, megtört, vádoló szeme. Ismerem tétovázó lépteiket, riadt szemüket: a vak sötétséget, a semmit. Velük együtt tudom a fáradtságot: a halál szépséges, csalogatós misztériumát: elmenni, elmúlni, pihenni... Sírtam én is sírásukkal, és egy éjszaka belőlem is feltört a sikoly: élet, élni akarok. És egy reggel elindult az új csapat: a gyilkosok menete! Felismert ifjúságuk, erejük megindult az élet felé: példának, bűnbánatnak, kötelességnek. A káinbélyeges homlokot a falnak feszítették, hogy a tisztaság, a megváltás ajándékát érezzék, a bűntelenséget, a kettőzött erőt és akaratot: a gyilkos átvette annak a másiknak is az erejét, munkáját és kötelességét, aki ott maradt egy sáros lövészárok fenekén. És ma: a munka és ima ritmusát dobják, vetik soraikból mindenkinek, aki megállt, akit lebunkóztak, aki nem látja többé az utat. Imával és munkával kiáltják az elevenen sétáló hullákra: a mai emberekre a mentő szót, a megmentő akaratot, az elfelejtett, megrabolt és most meztelen igazságra vetkeztetett embert, a véres gyilkolásból nyers fenséggel kiásott gyémántot, Isten művét: a szívet, a lelket. A halál után ma az életről akarok beszélni. Halál, gyász, bilincs, éhség, sírás, mindenek dacára az ő nevükben az életet kiáltom, a madáchi szent szót, az örök Ádámot: „.. .ember: küzdj és bízva bízzál!" A szomorúság után ma hittel köszöntöm Önöket! Az emberiség elért életének legtragikusabb pontjához, a végtelen semmihez, a mához: az űrhöz. A nagy mélység elől az állati ösztön riadt félelmével tántorodik vissza. Egyet tud: el mindentől, ami ide vezetett. Elért a szenvedés utolsó pontjához, amikor tehetetlenül vergődik a földön, amikor a nagy csöndben csak a szív kongását hallja: az egyedüli hangot, a néma sikolyt a megváltás felé. Többé nem állat. Ott áll egyedül a pusztulás zűrzavarában, és vad örömmel tépi körmével, simogatja a létezés dacos, hangos örömét: magát magában az embert, magában a születést, Istent, a felismerést: vagyok, leszek, akarok! Az emberben élő isteni lehelet örök értékét az élet végtelen folyamába — ható példa és mentő életre — az irodalom és művészet ágyazza. A művészet a létezés kinyilatkoztatása. A létezés istenségének alaptermő magja és legmagasabb formája. Abban a pillanatban, amikor az ember a