Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - az elátkozott krisztus-festő

mögé akasztani... a tizennégy fotográfiát, mint ahogy a színészeket és artistákat szokták kiakasztani. Kiírni: Krisztus! Elmondani, kikiáltani az elfelejtett szót: Krisztus! Az ember elcsodálkozik, hogy figyeltük, mennyire csodáltuk a tagorei plakátokat. Mennyire kell most csodálkoznunk, amikor egy flamand festő levelében ezt mondja: ,,Szent Pál, Szent Ágoston, Aquinói... ezekkel és ezek által Krisztushoz férkőzni". Észre sem vettük, hogy elfelejtettük, félreraktuk őket, csak azért, hogy megismerhessük a Dhammapadamot és a Palikanont. Most itt van előttünk a tizennégy kép, itt áll előttem, és én hinni tudok — egyedül csak Krisztusban, és most, amikor ez a festő, ez a barát mondja: el tudok zarándokolni Aquinói Szent Tamáshoz ... és olyan természetesnek, egyszerűnek, igaznak érzem azóta ezt a szót: Krisztus — hogy íme: jazz-band és shimmy helyett merek róla is írni. Passióhoz gyűjteni, toborozni. Embereket. Krisztushoz! Servaes képeit mutogatni. így messziről — az én nagyhetemet. Krisztust az embereknek, úgy, ahogy nekem mutatta az a 14 kép. A képekről semmit sem szólni. Csak lényegüket, az egy szót megint leírni: Krisztus, aki a kereszten függött, és aki a kereszten függ ma is. Mutatni a kálvária képét, Simonnal, Jánossal: az emberrel, a földön maradt fiúval és az anyával... Máriát nézni, Krisztust és Máriát. A negyedik stációt, ahol megállok, mert itt közeli, elmondott hangokat hallok: rokonságot, bizonyságot — Péguy szavát. Az ő Litánia ját a „sikoltó Krisztusról", a pontot, a keresztet, amelynek megérzése után jöhet csak a feltámadás. Charles Péguy szavát, a francia hadnagyét, aki a marne-i csatában esett el, aki véres kezekkel ott csüng a saját kis keresztjén, ennek az ősrokonnak, a volt ellenségnek a miséjét: Mária könnyét, egyszerű, fájdalmas Krisztus-követését, aki Servaes negyedik stációja alá így kottázza az evangéliumot, a magyarázatot, a bizonyságot, a fájdalmat: Krisztust. Krisztust és az embereket, a világot. „Csodálatos, hogy az egész világ tisztelte ezt az asszonyt. A világ mindig az elítéltek hozzátartozóit sajnálja. Még ezt is mondták: Szegény asszony! És ugyanabban az órában a fiát ütlegelték. Mert az ember már ilyen. így van teremtve. Ilyen a világ. Az emberek már ilyenek, és senki sem változtatja meg őket. Mária nem tudta, hogy fia azért jött, hogy az embereket megváltoztassa. Hogy eljött — megváltoztatni a világot. Követte őt. Siratta őt. És ugyanakkor lecsaptak a fiára. Követte. Siratta. Ilyenek az emberek. Nem lehet őket megváltoztatni. Nem lehet őket újjáterem-