Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

IV VIGYÁZÓ SZEMMEL - ne sírj, kislány

ifjúság Hitler helyett tüntetően Adyt mondott", írtam meg ez időszak jellemzéseképp az Ady-nyugtát. És napjainkban ki mást jelölhettem, ki mást tudatosíthattam volna élő, megtartó folyamatossággá, ha nem Adyt: örökkön-örökké e súlyos örökséget. Kincstartók lettünk és kincstartók maradtunk. Méltóknak kell lennünk mindenképpen ez adódott és vállalt tisztünkhöz! Amikor a mostani évfordulón a Petőfi Irodalmi Múzeum vette fel a hangomat, a szlovákiai magyarság nevében beszélhettem Adyról. Magunkkal, Ady-örökségünkkel, Adyvagyonunkkal üzentem és idéztem az Üj Szobán megjelent A kisebbség nyomorúsága és nagysága mondataiból: „,Volt egy hagyományunk, az egyetlen teljes magyar örökség, amit óvón és dédelgetőn hoztunk át magunkkal... Ady volt az összekötő magyar üzenet, a zálog, mely... eligazító iránytűnk volt és maradt. Az »ember az embertelenségben« erkölcsi parancsa kiirthatatlanul belénk vésődött, mert nem a fellegekből szólt, de magyarként és magyarokhoz szólón hirdette a humánum tántoríthatatlanságát. Az etnikum és etikum ötvözete megváltó útmutatást eredményezett: Ékes magyarnak solia szebbet Száz menny és pokol sem adhatott: Ember az embertelenségben, Magyar az űzött magyarságban, Üjból élő és makacs halott." Végmondatként a magnetofonban ennyit fűztem hozzá: „Az itteni magyarság üzeni az odaáti tízmilliónak, maradjon meg velünk Ady hűségében, Ady igazában, mert ez és ennyi az emberség magyar világmondanivalója, igazolása és hitele. Ady volt és marad az »ember az embertelenségben«. És ehhez kell igazodnia mindenkinek!" Ötven éve ... Ültem a ródlin, és vártam a lányt. Amikor megjött, csak annyit mondott: Ady meghalt. Sírt, megfordult, és választ sem várva, otthagyott. Oly váratlanul történt minden, hogy még azt is elfelejtettem megkérdezni: honnan tudja?! Csak motyogtam, csak dadogtam valamit. Ma, ötven év múlva már tudom a feleletet, ki is mondom hangosan: Ady él, mert éltetjük. Ady nem halt meg! És őt éltetve, mi is megmaradtunk emberségben — magyarnak. A vox humana népének. Ne sírj, kislány! • [ŰJ SZÓ — NAPJAINK, 1969)