Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - foglyok a sínek között

foglyok a sínek között Mint aki a sínek közé esett... És általérzi tűnő életét. Míg zúgva kattog a forró kerék, Cikázva lobban sok-sok ferde kép És lát, ahogy nem látott soha még. A finom papirosról, pergamen kötésből szedtük fel ezeket a szavakat. Ijedve csodáljuk, hogy Kosztolányi finom csengései: a szegény kisgyermek panaszai, hogy jöttek most — éppen most — az ajkunkra. Annyira távol esik minden, annyira más a kis ártatlan, kedves gyermek szívlüktetése. A mi érzésünk, a mi látásunk annyira más a harmadik ember, a többi ember, szegény elsodort ember panaszánál. A durva, élettől kimart bánat és finom remegés, halk panasz — a kidülledt, erős szemek és a cukros örömű gyerektekintetek hogy találkozhattak? Csak rettenetesen közös érzések és erők dolgozhattak ily pontos egyformasággal. Valami bénító fájdalom csapott le ránk. Valami új, közös bánat, félszegen induló találkozás szoríthat csak ennyire síró markolással kezet. Mint aki a sínek közé esett... Elindult. Hatévi örömre gyűjtött szenvedéssel megindultak a fogságból. Fekete, barna szőrkucsmákban, megmaradt kék sapkákban, lerongyolódott, spárgával összekötözött ruhában egyre jöttek. Szibériai zavaros ég alól hozzák szívüket, két szemüket, magukat. Hat évvel ezelőtt Erdélyből indultak el — magyar dallal, székely bátorsággal. Most szomorú, hajlott vállú foglyok; a kassai állomáson várják a vonatot, mely elviszi őket Erdélybe, Háromszékbe — haza... Hová? Mint aki a sínek közé esett... A két sín között zsebre dugott kézzel áll a fogoly. Ügy érzem, hogy ő most nem tud mozdulni. A két vas előrehátra mellette fut el — valahová messze mennek, messze érnek. De ő megállt. Dacos feje a kék égre rajzolódik; lelkét, szívét, egész testét megmarkolta, televájkálta valami