Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - a bot

Belekuncogott a sötétbe, a botot megint felemelte, újra rá mert gondolni a holnapi nagy harcra. Hátranézett. Falujából már nem látszott semmi. Elfáradt — és éjjel volt. ö pedig öreg ember, gallyakat és lombot gyűjtött: nem akart a földre feküdni, kellett ez az elválasztó kemény fatömeg. II Semmit sem álmodott. A hajnali didergésben öreges fürgeséggel igyekezett a másik falu felé. A falu szélén rátalált a füstös táblára: PIRKA JÁNOS kovácsműhelye Türelmesen megvárta, amíg eljött a mester. Zavart dadogással mutogatta botját. Egy kicsit bele is pirult. Segített tüzet éleszteni. Megvárta, amíg. Pirka János a kék csuporból megitta a kávét, addig ő egy elvert inas pontosságával húzta fel-le a fújtató fáját. A kávéscsupor nagyot csörrent, megkezdődött a munka. Egy szót sem mert szólni. Amikor készen volt, meg akarta csókolni a kovács kezét, de meggondolta magát, és egy nagy bankót nyomott Pirka uram kezébe. Egy dolog bántotta csak: a sánta Varjas nem tud semmit az ő győzelméről. A nap már egész melegen sütött, mire kiért a faluból. Gyilkos munkáját még nem kezdte el — jólesett neki a huzavona, a pillanat eltolása; addig az új munkát nézte — a durván, de erővel rávert vasat és a hosszú, éles szeget. A tegnap esti faluvégre gondolt, a nagy nyugalomra, az irigy kovácsra, az emberekre, és a földre nézett. Felemelte botját, de egy szekér zörgése megijesztette, azután még egy szekér, emberek, megint csak emberek. Falujabeliek mentek vásárra. Köszöntek neki. Az öreg Klecz a bot vasas végét emelte a kalapjához, azt akarta, hogy észrevegyék a nagy változást. Senki sem látta. Most már vágyta nagyon a csendet, a zavartalant, a szeges vasvég még mindig nem érintette a földet.