Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

II SZIGORÚ SZEMMEL (1924-1934) - bartalis

Aztán „líránál" is erősebben és remegtetőn: Ne ítélj el, ha most aranyviolákat imádkozom. Ma aranyviolákat. Holnap kitépett szívekből készített pörköltöt. Holnapután csak a füstöt, mit kipöffent az Élet Kohója, S azután — majd magamat húzom fel egy fára. Bartalis költészete: a jóság egyszerűsége és a jóság nihilizmusa. Az életszabadító, életpróbás, a holtponton átsegítő lendület: a pozitivitás hiányzik. Bartalis a líra magányában eléri a pozitív kollektivitást, de ott, ahol mai pozitív aktualitás jelentkezik, ahol ez betör: lekókad, és a jóság nihilizmusa — az ájult félreállás — negatívumot eredményez: Egy fülemileftittyöt végighallgatni többet ér, mint az emberekért küzdeni. Vagy egy tányér káposztát megenni. Az a Bartalis, aki megrázó plaszticitással látja meg a háborús katonákat („a sárgát húgyozó büszke királyokat"] és a páriát: („Ös állat nyüszködéssel fel, fel! Még egy isteni rugaszkodás — s mosogatóié párából égi rivériára, mosogatóié párából égi rivériára."). Ez a Bartalis mégis így énekel: Kilátásaim nincsenek. Se jó, se rossz. Semmi. Ez az állapot: a Semmi. Azt sem tudom, miféle érzés ez. Nem érzés. Itt már nincs érzés. Némely pillanatom olyan, mint amilyet éreztem megszületésem előtt. Nincs. ... Valahol ott élek, ahol a Határozatlanság se lebeg. Túl mindenen, amire még emberi fantázia sem képes. Ügy gondolom, sohse jövök vissza. Soha többet a földre. Szervusztok, emberek! Én nem vagyok: Én már nem vagyok. Marad a magány dala, a magány imája, emberhitet őrző jósága. A magány dala, amely mégis mindnyájunk imádságát, az elfelejtett imádságot: a jóságot őrzi magában és az emberekben. Egyszer jó lesz harc után, gyűlölet után: a kész kincsért lenyúlni.