Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

II SZIGORÚ SZEMMEL (1924-1934) - reichental ferenc

berváltozás korfordulóját döbbentik. Egy halálra ítélt kor halottan élő embereit, áldozatait rögzítik. Mindegyik képe: véres, vad valóság. Vád, izgatás, sikoly és arcba vágódó ököl: igazság. Tehát: igaz és teljes meglátás. Művészet. És a hatás? Százszázalékos struccpolitika. Egy hazug kor hazug emberei őrjöngve csapják szemük elé kezüket, hogy ne lássanak semmit, ne lássák — önmagukat, ne lássák nagyszerűen berendezett életük igazságát: a mások kisemmizettségét. Rikító halottvigyoros színekben táncol elénk a mindennap apokalipszise: tönkrenyúzott proletárok, ivásba merült nyomorultak, vacogva rémülő ringyók: önmementók, az egész állatlét: emberek, kik mégiscsak emberek. Közbül a professzionátus álarcosok: komédiások minden embertelen, fáradt csigázottsága. A másik végleten: a „nagyszerű" álarcosok: a struccemberek. Fej nélkül, meztelenül, szegényen és mégis bornírt gőggel kapálózón. A George Groszhatás tagadhatatlan, de a nagy vásznak színei, kompozíciós bravúrjai feledtetik a lényegében grafikusi Grosz-hatást, és a grafika — Reichental igaz erőssége — már önálló utakat keres. Művészetének eddigi legjelentősebb eredménye: grafikai munka. Egy mappa mű: 12 lap. A. Blok epochális költeménye: a Tizenkettő adta az anyagot. 12 illusztráció, és mindegyik konzseniálisan fogja össze a világrengető ritmust. A konstrukciós felépítést egy-két képen még zavarja a tematikus impresszió, a rajzos gyönyörűség, de végeredményben el lehet mondani: Blok Tizenkettő

je Reichental művészetén át új kinyilatkoztatást kapott. Reichental kivételes erejű művész, mégis: valamit el nem hallgathatok. Hiányzik az ember és a mű teljes összhangja. Valami megzavarja az embert, a teljes odaadás elmarad. Következtetve: a mű megalkotásánál is hiányzott ez a teljes odaadás. Hiányzik valahogy a teljes vállalás. A teljes és melengető emberszolidaritás. Mintha a kifogástalan technikai virtuozitás valami hűvösséget árasztana, válaszfalat vonna. A képeken a vád erősebb lehetne, az izgatás és sikoly a pillanat megkapó és döbbentő dimenzióján túl újra elül, elcsendesedik: kép lesz, „művészet". Pedig az új mérték alfája és ómegája: művészetnél — többet. Ezt a lenézett, lesajnált pluszt akarjuk teljesen és maradék nélkül. Ezt a teljesedést várjuk Reichental új erőforrásától: Párizstól. George Grosz tanítványa nem pusztulhat el a művészet párizsi Parnasszusán. A „fölfelé züllés" halált jelentene, csalatást, emberkisebbedést. Ebből pedig éppen elég volt már. (A REGGEL, 1926) 109