Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

II SZIGORÚ SZEMMEL (1924-1934) - török géza halálélete

nappal az újságokat lestem, és vártam a kenyeresek utolsó kézszorító szavait. Az alaptenor egyforma: Isten veled, sietve búcsúzunk, vár a rotációs, te, a vérbeli újságíró, tudod a legjobban, hogy elég, ha egy félkolumnás koszorút helyezünk a sírodra. Sietve pontot kell tennünk, sok az anyag, és vár a rotációs. Ez volt az egész. Ma, két hét múlva, ki tudja, hogy élt, létezett valaha egy Török Géza nevű tollforgató? Vajon ki tudja? Már a céhbeliek se tudták — régen. Török Géza két éve — élőhalott volt. Most, halála pillanatában, eszméltek rá néhányan: aha ... igen, igen, szegény Gájusz, a cinikus, drága Gájusz ... Kétévi hallgatás után a halál volt első és utolsó aktivitása. Előtte: az élet, a harcos, piszkos, nyomorult élet dobálta harcba, zajgásba, és síberek, erkölcsvédnökök remegtek tollától. Bátor, igaz ember volt, mindent látón cinikus és mindent érzőn jóságos, épp azért: kegyetlen mindennel szemben, ami emberkisebbítés, emberzsarolás és kisemmizés. De jött az örök életreakció, és a betegség tüdejébe marta körmeit. Leroskadva is fél kézzel hadakozott, azután ez is elmúlt. A szomorú, fekete sejtések beködölték tollát, az újságíró egynapos dimenziója szétfeszült, és egy távoli világ, távoli hullám rontott be a megnyitott kapun. Szomorú halálnovellák, halálriportok születtek. Cinikus melengetés ereje vitte őket életre és vetítette valósággá. A cím Örök árny. Nehéz mértékkel mérve, ezek a novellák a riportprimérséget nem tagadhatják, de az újságnovella nívóján túl — értéket is jelentenek, és egy közülük (A haldokló máglyája) megérdemelné, hogy tovább élve mások is olvassák. Az élet ezentúl az Örök árny jegyében folyt. Szanatórium, láz, orvosok, egyre kevesebb mozgás, ismétlődő vérhányás, utána pillanatnyi új remény és újra visszatérő halálcinizmus, romantikus, lehetetlen nosztalgiával: Itália, Egyiptom. Itália volt az utolsó szépség. A betegszobában emlékek: a firenzei, velencei képek reprodukciói gyengéd simogatással ismételték: soha többé. A visszatért életórák újra toll után nyúltak, és valami különös szatíra született akkor: a pokol szatírája, a mai emberélet görbe tükre. Lázas, piros arccal olvasott fel részleteket, most nem tudom: mi van ezekkel a sápadt, forró elgondolásokkal? Elmúltak ezek is rettenetesen, józanul, mint minden, ami Török Gézát jelentette? A koporsószögek mindent leszegeznek? És nem lesz holnap. Nem lesz. Holnap leszakad valami.