Szalatnay Rezső: Van menekvés (Bratislava. Slovenská Grafia, 1932)

Irodalmi notesz - Szép Angéla magára ismer

egy regényt és azért, mert Györké István és Györké Istvánné azt mondják, hogy a regényben róluk van szó, ők a mese szereplői és áldozatai. Mert azzal, hogy Tamás Mihály a kis regényben levetkőztette a beregú j falusi paróchiára hasonló kálvinista papházat: egész életükre szerencsétlenekké verte a papékat Beregújfalun. Hisz mindenki tudja, hogy róluk van szó s újjal mutatnak a szép Györké Istvánnéra, a fehér fényben csókolódzó legendás Angélára, aki ime befutott a világirodalomba, ott is az érdekes indexes helyre. Áll a vád és ül a vádlott és harsog a biró. A nagytiszteletü úr és a nagytiszteletü asszony pörli Tamás Mihályt, aki őket regényében olymódon rajzolta meg, hogy „a regény kitételei alkalmasak arra, hogy mindkettőjüket közmegvetésnek tegyék ki". Folyik a pör, kihallgatják a szereplőket, sűrű lesz a levegő és megtelik a kisvárosi pletyka csúnya bűzével. A törvény vak dogmái előtt pereg a hóbortos film. Sötét van és zúg az ucca. Mikor a törvény automatáit halálraráncigálta a sápasztó bizonyítás, elkövetkezik az ítéletkihirdetés. És elítélik, ahogy régtől szokásban van, orrvégre csúszott pápaszem alól felpislantva a vádlottra, Szép Angéláért, hogy megszületett, az alkotóját. Nem érdekel, hogy hány koronás pénzbüntetésre marasztalták Tamás Mihály írótestvéremet. Nem fontos itt a morfológiai esetlegesség. Vegyük a lényegét a dolognak. Elítélték. Ez az ítélet bekerül a Spenglerek panaszkönyvébe és ablakokat nyit az Angéla-kérdés körül. Mi történt itten? Egy író írt egy regényt. Joga van hozzá, hogy úgy írja meg és azt írja meg benne, ami neki épen jól esik. Az igazi művészet nem' tűr katedragőgöt, szét88