Szalatnay Rezső: Van menekvés (Bratislava. Slovenská Grafia, 1932)

Egy nemzedék arca és harca - A krizantém nevében

felénk villódzik százötven millió ember alkotási pátosza, megtették hatásukat : új mentalitást termeltek s még a leggyávább kispolgári lélekbe is valami jóleső érzést fecskendeztek, ami csak az önző lélek bizonyossága, de a fontos az, hogy a tornyok alatt megmarad az ő élete is. Megmarad és ujjáváltozik. Igen: leszublimálódnak a jobboldali lapok véres táviratai s van úgy, hogy egy pillanatban érezzük a Turksib filmjének csillogó valóságát. Mondom, így van ez: Oroszország ma színesség az európai szürkületben, a legcsengőbb riport, a legszebb hír. Átváltozott mindabból, ami volt s a hit és a növés ízét árasztja ma szerteszét a világba, mindenüvé, ahol fiatal szivek és emberigazságos agyak élnek. Moszkva tornyai alatt s végig a Szarmata-rónán már nem szenved többé a Karamazovok tépelődő, önmarcangoló lelke, Raszkolnyikov döbbenetes meditációját sem hallani többé s Gogoly holt lelkei nem repülnek a trojka ritmusával ama vad és titokzatos metafizikai homályba, melyből az orosz kérdést még húsz esztendővel ezelőtt irreális képzelődésekbe vezették. A szaggatott, mardosó és oblomovi álmos meddőségben gerjedező lelkek helyett ép és tökéletes munkájú vidám emberfigurákról jönnek a mai jelentések: emberekről, akik megindultak, hogy új életet korbácsoljanak ki a fekete földből és a sivár pusztaságokból. Villanytelepek és kolchozok jelennek meg előttünk s valami megilletődés van abban, amikor a pozsonyi kereskedésben először vesszük meg a szovjet-dömping borotvazsilét. Az ukrajnai Dovzsenko filmjéből szívjuk azt az új szuggesztív melódiát, amelyben a gép és föld egyesülnek, az öregek babonás kezei lenyugodnak a friss gyümölcs és pirospiros unokák orcái előtt, még felficánkolódik a lő 69