Szalatnay Rezső: Van menekvés (Bratislava. Slovenská Grafia, 1932)

Három ember - Beethoven

niusz már fölkottázta benne a maga melódiáit. Tizenhárom éves korában már orgonista. 1787-ben meghal az édesanyja, akit kimondhatatlanúl szeretett. Ezüst emléke mindigre megmarad szívében és a tengernyi csapások alatt egyre magasabbra és tisztábbra emelkedik. Gyermekkora végtelen nyomorúságára mindenkor szívesen emlékezett vissza. Szülővárosából, Bonnból, kénytelen volt távozni, el a léha filiszteri Bécsbe. Élete végén is könnyek szöknek a szemébe, mikor a Rajnára gondol, a széles nagy germán Tiszára, mert olyannyira összefolyt gyermekségének emlékeivel. Egész életében nem ismerte el az arisztokrácia felsőbbrendűségét és sohasem tagadta meg az igazságot, bár felkarolói s tisztelői mindig a legfelsőbb körökből kerültek ki. Mindig a szegények javára írta műveit és mindig csak a legaljasabb monarchikus reakció parókás udvaroncai vették körül. A hangok szabadok voltak és a Viharok Fejedelmének nem kellett félni a rendőri cenzúrától. Beethoven tudatában volt elhivatottságának: az eljövendő emberiségért, hogy jót tegyen vele, bátorságot öntsön belé, felrázza tespedtségéből és ostorozza gyávaságát! Hangokat, melódiákat, viharokat, szonátákat, himnuszokat és szimfóniákat írt, Isten hangját megszólaltató oratóriumokat és miséket, hatalmas operákat, hogy az emberekbe zenélje be lelkének örvényes mélységeiből végtelenbe tisztúlt szellemét és — önmaga nem hallhatta őket, mert a süketség borúit fülhártyáira. Világéletében mindig a falura kívánkozott, a Mindenhatót érezte az erdőben és a hegyek között és egész életét rongyos bécsi külvárosi szobákban élte le. Forradalom volt egész mivoltában és minden idők legnagyobb hálósipkás korában, a napoleoni idők osztrák metternichizmu175