Szalatnay Rezső: Van menekvés (Bratislava. Slovenská Grafia, 1932)

Mi lesz Szlovenszkóból? - Van menekvés!

ami örökös, megújuló lényeg: a fiatal arcok végtelen fotomontázsa a bús napok homlokán. A kialvó tüzek mellett, a babitsi szomorú ezüstkor acélpengéjén túl, széttagolva él a tiszta tábla. Ha már minden és mindenki elesik a jövő új rend és az elkövetkező új kisebbségi éra kiépítésétől: a fiatalság el nem eshetik. A szlovenszkói magyarságnak egyedüli reménye ebben a fiatal táborban van, amelyik ismét láthatatlanná kezd változni, széttörve testét, visszaerjed s új formációban fog jelentkezni. Mert úgy tűnik fel, mintha az új arcú magyarok nagy kohézise kihűlt volna, mintha a generációs öntudatosodást s a lírai szuggesztiót megrokkantotta volna a kisebbségi utak politikai fátuma. A lírai vezető, Győry Dezső, magávalvalóan kérdi: „új arcod kérdem s szégyen: arcod nem jobb, mint magad, mint ma-harcod a régi láz, a régi féreg, hol belőle az új : a lényeg ?" Amikor a sok diákos-, cserkészes-, regősös ködből éles szögekben kezdett kiválni a pozsonyi Sarló: nyilvánvaló volt minden látó szem előtt, hogy ez az alakulás most hozza az egész magyar generációs kérdést az ugrópont elé. Intellektuális felkészültséggel, helyes társadalmi diagnosztikálással kellett volna ennek az elsődleges pompás sodró erőnek tovább alakulnia, hogy semmiképen se hagyja magát letörni, vagy az események hullámát keresztül sodortatni önmagán. Mi történt azonban? Egy esési és lesodródási folyamat következett be, szinte váratlanul, a nagy feltörés után, de megállíthatatlan törvényszerűséggel. Az érsekújvári diákkongresszus logikus betetőzése volt a sarlósok generációs harcának, épúgy, 168