Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

tott. Előző jegyeit nézegette. Rá nem nézett, mintha ott se lett volna. Igyekezett nyugodtan ülni, de bensőjében émelyítő szorongást érzett, és enyhén remegett a gyomra. Megpróbálta még egyszer átgondolni az anyagot, bár tudta, hogy ez lehetetlen, mert a tanult ismeretek olyan óriási mennyiségben halmozódtak össze, hogy akár csak rendszerbe foglalni is eleve ikilátástalamnak látszott, Morvainak mégis gondolkodnia kellett, hogy a bensőjében vibráló feszültségnek tárgya legyen. Az egészet átgondolni hiábavaló igyekezet: az ember mindenre gondol egyidejűleg, s így lényegében semmire sem gondol igazán, csak bizonytalan, kusza képek és jelek villóznak a tudata félszínén. (Kifárasztja és elcsüggeszti önmagát. — Kétszer volt imár nálam vizsgázni? — Igen. Kétszer voltam. Január végén és február közepén. — Azóta miért nem jelentkezett? Már április Iközepén vagyunk. Morvái hosszas hallgatás után válaszolt: — Tanultam ... — No jó ... — mondta a tanár. Úgy jött a vizsgára, hogy a szerencséjében bízott; talán sikerül... S lha nem sikerül levizsgáznia, a kudarc a sors döntő szava Hesz, hogy kezdjen más életet, hagyja ott az iskolát. Ezt eddig félt megtenni, akkor majd meg kell tennie. S most, hogy szemtől szemben ült a tanárral, egyszerre egész elképzelése megváltozott. Már minden erejével le alkart vizsgázni. Le kell vizsgáznia! Nem a jövőjére gondolt közben, s arra sem, hogy esetleg itt kell hagynia az iskolát, és soha nem lesz mérnök; az anyagismereitbő'l való tájékozottsága most nagy, személyes és becsületbelli ügyévé vált. Saját maga előtt akarta bebizonyítani, hogy képes megbirkózni a feladattal, (önbizalmának és ömmegbecsülésének érdekében egyszerre égetően szüksége lett rá, hogy a tanár beírja indexébe a vizsgajegyet. Olyan erkölcsi és önérzett kérdés lett ez most számára, mint tizenöt éves korában, csépléskor volt, hogy fel bírja-e venni a földről és vállára 53