Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

Mentegetőzött, hogy nincs otthon komoly itala, nem kínálhatja meg őket mással, csak kávéval. Pedig az alkalom megkövetelné, hogy koccintsanak a jövőjükre és a boldogságukra. Kiegyensúlyozott és méltóságos öreg hölgy volt most a Nagyasszony, nyoma sem volt viselkedésében a belső nyugtalanságnak, még az arca rángása is lágy, futó izomrándulásokká szelídült. Kávéztak és beszélgettek, Széplakyné megkérdezte, mikor házasodnak össze... Morvái kitérő választ adott, egyszerre növekedni kezdett benne a türelmetlenség, ennyi elég volt a látogatásból, előbbi belső feszültsége, hogy hírt adjon valakinek a lelkében beállt harmóniáról, felengedett, s új feszültség tört fel benne: a vágy ... Feleslegesen vesztegetik az időt. Rokonszenves öreg néni, súgta Török Ilona, amíg Széplakyné a szekrényben keresett valamit... Megnézték a képeket, az ellipszis alakú aranykeretből szigorúan figyelte őket a bajuszos Széplaky. Megdicsérték a kávét. Ilona keveset beszélt a látogatás alatt, csak nézett, mintha mindent magába akarna olvasztani, hogy majd máskor, ha ráér, gondolkodik rajta, mintha magában akarná hordozni Morvái környezetét. Búcsúzóul az öregasszony egy színes selyemkendőt ajándékozott a leánynak, s azt mondta, a lányáé volt, akit nagyon szeretett. — Fogadja el, kedvesem... Különben soha senki nem köti már fel! És legyenek nagyon-nagyon boldogok. Egy tányért, egy kést és két öblös poharat kölcsönöztek még tőle. ' Körnerék ablaka belevilágított a szemükbe, ahogy az udvarra léptek. — Itt ki lakik? — Idegenek. Körnerék. Még nem beszéltem velük. — Egy udvarban éltek, és nem beszéltek egymással? — Nem beszélünk. Nem érdekeljük egymást. Itt nem érdeklik egymást az emberek. Élnek egy udvarban, néha esetleg köszönnek. Mi elmegyünk egymás mellett és nem köszönünk. Nagyvárosban vagy, nem falun. — Tudom. Az én falumban mindenki ismer mindenkit, és köszönnek egymásnak az emberek. 304.