Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

sen a szemébe nézett, Johny alsó ajka lefelé görbült, arca vörös volt az izgalomtól, füle élénk tűzben égett, és szőke szőrszálak ültek a hegyén, a nyílása bejáratában, mint valami pamacsok. Valóban két ember lakozik bennem? — tűnődött Morvái. „Jő éjszakát, szép álmokat..énekelte búcsúzóul a prímás, és Morvái mintha önmagára ébredt volna, fizetett és felállt. A fiatalember riadtan nézte. Künn éjfél — a kávéházban nem érezni az éjfélt, ott egységes és mozdulatlan az idő —, az eső finom tapintású, átlátszó falából ritkán és nehézkesen válik ki egy gépkocsi vagy villamos. Az utcai lámpák sápadtak és szomorúak. Néhány ember siet a járdán és a téren, mintha mind azon igyekezne, hoigy -minél előbb eltűnjön a szemük elől. A fiatalember bizakodva és köpcösén áll szembe Morvaival; piros arcát betegessé szíirkíti a lámpafény. — Eljössz hát hozzám? .. . Na, gyere! Egyszerre kétségbeesés, indulat és fájdalom önti el Morváit. Meg kell bántania ezt az embert. — Nem megyek. Egy pillanatig sem érdekeltél, az érdekelt, amit beszéltél, a vágyaid, a természetellenességed érdekelt. A betegséged érdekelt. Johny nem hitte, tréfának vette, amit Morvái mondott, és tovább kérlelte, hogy menjen vele, aztán végső érvként egy fényképet vett elő. — Először a feleségemmel lehetsz ... Morvái megnézte a beteg fényben a fényképet; széles arcú fiatalasszony nézett rá komolyan, szétfolyó vonásain érzéketlen tompaság és közöny. — Nem tudtam, hogy nős vagy. — Nagyszerű nő. Tudod, milyen vastag fehér combjai vannak! Istenem, gondolta, mikor lesz már reggel! Ilyenkor még a hajnal is későbben érkezik. Elindult az állomás felé, Johny néhány lépést tett még mellette, aztán elmaradt. Ötven métert ment és visszanézett. Johny reménykedve áll a lámpák alatt, és várja, hogy talán meggondolja magát. Már alig látható. 298.