Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

a nyugalom egyszerre ennyire felborult körülötte? Hová lett a biztonságérzete, a természetesség, mellyel élte az életét? Mi történik vele? A szerkesztőség ellőtt bement a kocsmába, és megivott két vodkát. S amikor távozott az ivóból, azon töprengett, miért ivott. A szerkesztőségben — érezte! — személye Iránti közöny és idegenség terjeng; a titkárnő gyors oldalpillantással tekint fel rá, ahogy belép, és alig köszön vissza. Összenéznek mögötte az adminisztrációs osztály dolgozói, a képek mereven megbámulják a falakról. íróasztalán a papírok, levelek és újságok egy távoli világ kellékei. Tamás sem a régi — úgy vélii! —, ha nem néz a szemébe egyenesen, sajnálkozó tekintetét érzi magán. A külpolitikai rovat vezetője leplezetlenül megbámulja, mintha azon gondolkoznék, hol látta ezt az embert, majd meg mintha csodálkoznék, hogy ő még mindig itt van, de nem szól semmit. Egyáltalán, nagy és nehéz körülötte a csend. S alighogy leül az asztalához, hívatja a főszerkesztő. A főnök sértett és méltatlankodó arccal várja, de felháborodása mögött mély belső elégedettség terpeszkedik. Ő az erős, és igaza van. Szemében Morvái rossz útra tért, gyanús körökben mutatkozott, valami lappang mögötte, valami megengedhetetlen. A rendőrség is érdeklődött felőle, beszélik, hogy iszik, és az öltözködése hanyag, mintha nem törődne magával. Még elzüllik ez az ember! S a főszerkesztő az olyan ember szemével vizsgálgatta Morváit, mint aki soha nem fog elzülleni, mert nem abból a fajtából való, és gyanús esetekbe sem keveredik soha. De ez itt előtte igen! Ki tehet róla? Csak ő maga. Aki egyszer elindult a lejtőn az akarathiány mélységei felé, az úgyis menthetetlen. Csak bajt ne okozzon a zuhanásával másoknak. Morva! úgy olvasott a főszerkesztő kemény és hűvös tekintetéből, mintha minden gondolatát ismerné, s maga sem vette észre, hogy önmaga gondolatait olvassa ki a szeméből. — Egy hisztériás öregasszony járt itt.. . — Tudom ... a háziasszonyom. — Megmondanád, miért küldted ide? 285.