Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

nének valami elől. Egy magas, szürke épület előtt azt mondta az asszony: — Itt halt meg az anyám. — Régen? — Tizenhat éves voltam. — Az asszony nézte a szürke épületet, talán kereste az ablakot, amely mögött meghalt az anyja. — Két hét óta feküdt Itt a mamikám, és már lábadozott. Másnap kellett volna hazajönnie. Azzal feküdtünk le este, hogy reggel érte megyünk. Hajnalban felébredtem, sokkal korábban, mint máskor, nem tudtam, miért. Rettenetes megérzés hatalmasodott el rajtam: -meghalt az anyám. Sírtam, és azonnal a kórházba akartam rohanni, apám nyugtatott és csillapított. Dehogy halt meg, ma hazajön, egészségesen ... Nem tudom, milyen erők élnek a világon, milyen ösztönös tudatkapcsolatok vagy megérzések, amelyeknek csak a jelentkezését vesszük néha észre, de különben semmit sem tudunk róluk. Nem hallgattam apámra, olyan erősen éreztem a halál bizonyosságát, hogy akkor hajnalban bejöttem a kórházba. Anyám ágyát már kitették a folyosóra, őt nem láthattam meg, elvitték. Agyvérzésben halt m-eg az éjjel... Villamoson mentem haza, akkor indult a reggeli járat, egész úton hangosan sírtam, és nem bántam, hogy néznek az emberek. Két év múlva meghalt az apám szívinfarktusban. Váratlanul összeesett és meghalt. S én férjhez mentem. — Szeretted a férjedet? — Régen volt... Nagyon szeretett, és ón tudtam ezt. — Szeretted? — Bíztam benne. S azóta megszoktam. — Miért nem vártál rám? — Egyedül éltem a lakásban. Tudod, mi az, egyedül élni a szüleid lakásában, -ahol gyerek voltál, és ahol a berendezés, a képek a falon, a ruhák, minden rájuk emlékeztet, és arra, hogy egyedül élsz? Észrevetted már a tárgyak hatalmát? Napokat és hangulatokat raktároznak el magukba az életünkből, magukba szívják a hozzánk közel állók emlékét, azonosulnak velük, és részt .kérnek az életünkből. A tárgyak élnek, Morvái, és én közöttük éltem. Nem akartam tár276.