Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

Ezért sápadt. Ezért idegen. Ezért szomorú. Ezért elutasító. Ezért gyűlöli. Hogy merte ... meg sem kérdezte őt! Olyan lassan terjedt szét a gondolat a vérében, az ereiben és idegsejtjeiben, mint az olvadt érc, és annyira többrétűén hatott; elborította, ránehezedett a súlyával, elégette: gyereke lett volna tőle a nőnek, akit Ibámult és kívánt, aki csodaként szerepelt az életében. Hol volt ő akkor, amikor a gyereke megszűnt lenni, miért nem érezte meg a veszélyt, mit csinált akkor? Miért nem tudta megvédeni a saját gyerekét? Miért nem kereste meg Zsuzsát, miért nem kutatta fel, ha a világ végén találja is, és miért nem kérte rajta számon, amit tenni akar? Mellette kellett volna lennie akkor, és kiabálni vele, és kényszeríteni, hogy szüljön ... neki! Indulat nélkül, halkan -mondta: — Meg kellene hogy fojtsalak. Zsuzsa szemét elfutotta a könny, de nem gördült le a két orcáján, ott remegett a szeme sarkában. — Nem tehettem másképp ... Mit tehettem volna, Morvái? Mit tettél volna te? — Elvettelek volna feleségül. Milyen szó az, hogy volna? — kérdezték a rőt fák. Milyen fogalom az, hogy volna? ... A volna azt jelenti — Morvái gondolatiban úgy felelt, mint egy kisdiák a katedra előtt —, a volna azt jelenti, hogy volt egy lehetőség, de elmúlt. — Feleségül? Engem? Miért? Zsuzsa nevetett. Nem akar sírni, azért nevet, gondolta Morvái. Vagy játszik? — Holnap felkeresem az anyámat... Velem jössz, Morvái? Gyere velem. — S amikor már annyira távolodott, hogy a leszálló sötétben nem lehetett felismerni arcvonásait, még egyszer hallkan visszaszólt: — De elgyere, Morvái! Morvái ment a híd felé, és nem nézett hátra, mert a könynyű szandál halk nesze régen elhalt a múzeum mögött. S ahogy ment, a tárgyakat is elnyelte a sötét, csak bizonytalan körvonalukat látta, és önmagába is hiába nézett, nem látott mást, csak a végtelent. Fekete volt és alaktalan ... A bejárat mögül nagy barna fakereszt nézett szembe a rá271.