Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

zetőtől, és úgy érzi, légüres térben él, egyszerre felfedezte az udvarokat. Kívülről nézve az egymáshoz simuló városi épületek zárt utcasorokat alkotnak, kitöltik a teret, és megzavarják az ember térérzékét; azt hiszi, mögöttük a másik utca házsora áll, és a hátuljukkal egymásnak támaszkodnak. Honnan sejtené, hogy az utcasor mögött ezerféle alakú, kisebb-nagyobb térség húzódik meg, amelyeket lépcsőiházak és udvari balkonok, boltozatok és válaszfalak, lefolyócsatornáik és ereszök határolnak. Az Óváros udvarai a legérdekesebbek. Alacsony, kétszárnyas fakapuk mögé kell bemenni, hogy a isötét bolthajtásos kapualj után az udvarra jusson az ember; a kapualjban hűvös és nyirkos a levegő. Az egyik udvar háromszög alakú. Két emeletes lakóház fut össze a háromszög csúcsában, erkélyek metszik egymást, vasrácsukon száradó fehérnemű. A házak oldalában egyforma barna faajtók nyílnak, mellettük ablakok. Nagy, durva kövekkel van kirakva az udvar, s hátul, a szőnyegporoló állvány mellett széles karosszékben egy falábú öregember til. Néha felkel, járni próbál, de hamar elfárad, szaporán kopognak falábai, ahogy székéhez siet. A múlt század végéről való lehet az épület; egyik ablaka mögül egy fiatal lány nézi Morváit. S a balkonon öregasszonyok ülnek, de nem beszélnek, szótlanul nézik az udvart, melyen semmi sincs az öregemberen kívül, de vele sem beszélnek. A másik udvar olyan kicsi, hogy — úgy rémlik — összeérnek felette a magasban az épületek. S a parányi udvaron — hogy került ide a szerencsétlen? — dús lombú diófa áll. Olyan udvar is van, amely csak egy méter széles, de majd száz méter hosszú — ösvény a kőerdőben! —, és egy sor oleander szegélyezi. Aztán beszélni lehetne udvarokról, ahol a házak oldalába furcsa kis házikók vannak ragasztva, ahol az emeletes épületek tövében jurtaszerű kunyhók bújnak meg, ahol a tér girbegurbán egymást metsző vonalakra tagolódik, ahol a síkok hegyesszögben találkoznak, és szabálytalan térelemeket alkotnak... Vagy nézzük a házak homlokzatát, a külső falait! Az ember közönséges és szokott perceiben nem figyeli az épületeket, érzékei reflexszerűen, elmosódó víziókként még felfogják a színüket, de a ví267.