Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

volban terpeszkedő, összefüggő szürkeség újabb és újabb felhőujjakat küldött a nap ellen, mintegy előőrsökként, hogy küzdelembe bocsátkozzanak vele. Morvái írt: Drága Ilonám! Meghalt a nagyanyám, és én hazajöttem, hogy eltemessem, de nemhogy eltemettem volna, felébresztettem magamban, s most jobban egyénisége hatása alatt vagyok, mint amikor még parancsolgatott nekem. Akkor legalább ellenkezhettem vele, vitázhattam és érvelhettem a magam módján, ma ezt sem tehetem, mert a halottakkal nem lehet vitatkozni. A halottak nem tűrik az ellenvetést. Öregmama hát felébredt bennem, s vele együtt felébredt egy egész világ, és újjászületett. Olyan világ, melyről azt hittem, hogy régen kivetett magából, és múló emlékei tartanak fogva csupán. S most ebben a régi világban élek, és jelenségei annyira élesek körülöttem, hogy néha úgy érzem, nem is jártam soha sehol másutt, s amit idegen tájakról és emberekről tudok, álmodtam csupán. De ha rád gondolok, és magam elé idézlek, tudom, hogy semmit sem álmodtam, és mindent átéltem, amit tudok, mert alakod válóság előttem, és valóság volt a találkozásunk, az együtt átélt éjszaka, és valóság annak a csodálatos lehetősége, hogy egyszer majd találkozunk. Nagyszerű dolog, hogy az embernek egyszerre több élete is lehet, és önként, saját akarata szerint átléphet egyikből a másikba, s mindenütt jól érzi magát. Nagyon jó itthon, bár sajnálom és gyászolom Öregmamát, és örökké sajnálni fogom, hogy nem foglalkoztam vele többet, mert most döbbentem rá, hogy az emberség és tudatos jóság olyan példáját ismertem meg benne, mellyel sehol másutt nem találkoztam, és — tudom — nem is fogok már találkozni soha. Talán neked is volt vagy van ilyen Öregmamád; ha igen, bizonyára megérted érzéseimet. Délben írom ezt a levelet, és azonnal feladom, hogy minél hamarább olvasd, és gondolj rám. Délután nagy útra indulok ebben az én saját külön világomban, és megnézem 218.