Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

meglódult, és egyre gyorsuló futással hagyta maga mögött a tájat. Zúgó vas ferge t eg ként át csattogott egy hídon: a távolban város tűnt fel. Ismerős város volt, és Öregmama már a város utcáin járt, feketébe öltözve, ünneplősen, a harisnyája is fekete patentharisnya volt. Kezében csuhéból font bevásárlószatyor. A szekerük a Nagypiac téren állt. Morvái — hatéves kisfiú — egyedül ült az ülésdeszkán, és csavargatta a fejét, nézegetett. A lovak lóherét ropogtattak a saroglyából, a téren, ameddig a szeme ellát, szekerek és lovak tengere, a lófejek egyre lebuknak és emelkednek evés közben. Hogyan talál ide Üregmama és az apja? Morvái fél, kedve lenne elsírni magát, tekinget, hátha meglátja őket valahol; sehol egy ismerős. Idegen kalapos és csizmás emberek járnak 'körülötte. Nem tévedtek el Öregmama és az édesapja? Miért nem jönnek már? Hogyan tájékozódnak ezen az óriási téren, ennyi szekér és állat között? S észre sem veszi, Öregmama egyszerre a szekér mellett áll, kissé mintha -mosolyogna a keserves á'brázatán, és töltött csokoládét — Rumbát — nyújt felé. — Meg vagy imég, gyerek? Nem féltél? Az állomáson kiszállt a gyorsból, gyalog ment a városba. Otthon érezte magát, sétált az ismerős utcákon, a nap magasról, perzselően tűzött az autóbuszra, amikor beszállt. Leült, és kinézett az ablakon, hogy elkerülje az ismerős tekinteteket, a kíváncsi szemek nézését, nem akart beszélgetni senkivel, egyedül akart maradni gondolataival, önmagáival, a viidékk-el, Öregmamával, aki még -va-n, ott fekszik az elsőszobában, hidegen és mereven, s holnap már nem -lesz, csak őbenne és a szüleiben él tovább. Az autóbusz felért az utolsó dombra, s ő meglátta a faluját, nyomást érzett a szívén és a gyomra táján, mint azokban a pillanataiban, amikor belső izgalom és szorongó várakozás tölti el. Minden alkalommal elfogta ez az érzés a dombtetőn, amióta vendégként jár haza. Nem ismeri az eredetét, okát sem sejti, van, és ő számol vele. Egészen addig tart, míg be nem lép a kapujukon. Ott megszűnik, az udvar képe, a szülei első szava elfújja, nyoma sem -marad. Kényelmetlen érzés, de úgy l-átszik, szükségszerű; a lelki 206.