Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág
Szabadesés
a szervezkedésről, kik a vezetői, igaz-e, hogy a szervezet tagjai gyászszalagot hordanak a magyar felkelés .leverése miatt? ... A .nyomozó, mintha megőrült »volna, egykedvűen és makacsul tette fel háromszor is ugyanazokat a kérdéseket. Bolondos (körforgása volt a kicslnyességnek és hivatali fontoskodásnak, nevetni vagy dühöngeni lett volna kedve rajta, de a szoha sivár és szürke volt, a falakon nem voltak képek, az ablakon nem lógott hófehér függöny, mely meghitté és kellemessé tesz minden szobát. Morvái tudta, hogy az államvédelmi szervek épületében van, ahol semmi sem történik ok és jelentőség nélkül, az egész groteszk helyzet mögött reijilik valami félelmetes, a nyomozó jelentéktelennek tetsző kérdései mögött a fürkésző tekintetű és erőszakos hatalom áll, mely féltékenyen őrzi önmaga létét, és el tudja pusztítani ellenségeit. S hogy ki az ellensége, azt önállóan és fellebbezhetetlenül állapítja meg. S arról, hogy 'valóban az ellenségeit 'pusztította-e el, senkit meg sem kérdez, és erre vonatkozóan semmi biztosítékot nem ad. A körhintaként .forgó kérdésekbe belefáradt az agya, figyelme eltompult, fáradtnak és gyengének érezte magát, s a nyomozó ugyanolyan közömbösen tette fel kicsinyes kérdéseit. Időérzékét is elvesztette Morvái. Hány óra lehet? Éjfél már elmúlhatott, talán nemsokára virrad. — Tud valamit a szervezkedésről? — kérdezte a nyomozó. — Nem tudok. — A jövőben meglátogatom néhányszor, s ha megtud róla valamit, szól majd... — .A nyomozó természetes hangon beszélt, .mintha ez a mondat is a kihallgatás szerves része lenne. Morvái álomszerű öntudatlanságból, légüres térből válaszolt, és idegenként hallgatta önmagát. — Huszonhét éves vagyok, és úgy hiszem, józanul gondolkodom. Bármilyen szervezkedést feleslegesnek és károsnak tartanék. Ha találkozom ilyen elgondolással, minden erőmmel azon leszek, hogy megakadályozzam személyes .fellépésemmel, de információkat senkinek sem adok. — Nem? — A nyomozó csalódottan nézett rá. — Ez az utolsó szava? A főszerkesztője azt mondta magáról... — 196.
