Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

fosztotta imeg őket a kor, s ezért semmit sem értenek. Elfogultak az újjal szemben. iMorvai nem elfogult, ő nem távolról szemléli, (hanem érzi az újat. Benne él. Látja a hibáikat, de azt is tudja, hogy a forradalom nem leihet tekintettel az egyénre, a forradalom igazsága általános, az egyén igaza pedig csak az ő igaza. Ezért, bár látja az igazságtalanságokat, igyekszik őket megérteni és megbocsátani. Évek óta szoktatja magát ehhez a tevékenységhez: megérteni, magyarázni és megbocsátani. A (középiskolából egyszer autón elvitték őket egy faluba meggyőzni a magángazdákat, hogy adják be a termést. Zászló lengett az autó elején, és ők énekeltek: „Kovács vagyok, ifjú a lelkem, kinyílt előttem a világ..." Azután a második versszakot: ,,Utat törünk mi majd a népnek, hazánkra jő szerencse vár ..." A faluban az embereknek a munkásosztály iránti kötelezettségeiket hangoztatták. Aki nem adja be a termést, az kulák. Ellenség. Büntetést érdeméi. Én kulák vagyok, mondta egy idős, fehér bajuszos paraszt, s imost imi lesz? ... S ő akkor dülhös volt az öregemberre, de nem mert vele keményen beszélni, ahogy megérdemelte volna, mert mögötte álltak a legény fiai... Azon az éven otthon töltötte az augusztust, s egyszer egyedül (volt a lakásban, apja csépelt, anyja és az Öregmama a szőlőben kapáltak. Tornanadrágban aludt a szobában. Arra ébredt, hogy emberek járnak az udvarban, és apja nevét szólongatják. Két elöljáró állt az udvaron, és egy idegen nő. Erős csontú, csinos barna nő volt, kiderült, hogy a járásról, ez azonnal kiderült, mert az apja akkor még magángazda volt, és az emberek a beadás imiatt keresték. S amikor ő kiment hozzájuk, a barna nő 'Végigmérte, és azt mondta az elöljáróknak: Szépen felhizlalta az apja, valódi kulákfajzat... S az elöljárók mosolyogtak. Ő csak nézett, zavarba jött, hogy egyszerre kulákfajzat, és elvörösödve magyarázta, hogy az apja csépelni van, valószínűleg a szalmakazlat rakja, mert ahhoz kiválóan ért, ott megtalálják ... — Semmit sem telhettünk — ért története végére Széplakyné. — Használtan vett bútorokkal berendezkedtünk, a férjem kifutó lett egy közhivatalban, az is csak úgy lehetett, 12* 179