Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

— Gyönyörű ikép! Széplakyné most méltóságos háziasszony volt. — Valamikor csupa jó képeink voltak. Ennyit tudtunk megmenteni. Az ablakkal szemben levő falrészen egy másik fkép. Sima fekete keretben idegen város épületei tornyosultak, s az épületek előtt ott hullámzott a tenger, apró bárkák és vitorlásak vesztegelitek sima tükrén. Állókép vol't, régi holland mester munkája lehetett, hiányzott belőle a modern festészet dinamikus vonalvezetése, de a színei vibrálással töltötték meg, és a szemlélőnek úgy tetszett, hogy merev vonalai ellenére a kép él. A Nagyasszony belső méltóságát emelte, hogy enyhén kifestette a száját, s a vékony és szerény rúzsréteg jó ízlésről tanúskodott. — Értékes munika — mutatott a képre —, tizenhetedik századbeli mester munkája. Egyetlen kommunista múzeum se tenné be a gyűjteményei közé, .mert nem nyitott torkú olvasztókemencét ábrázol, hanem csak egy vároist, meg a tengert, mely előtte hullámzik ... — Miért haragszik a kommunistákra, asszonyom? — Semmi okom, hogy szeressem őket... — Az öregasszony hangja indulatosan és ellenségesen csengett. Morvái nem kérdezte, meg akarta várni, hogy magától mondja el a történetét, mely állandó nyugtalansággal tölti el. — Mennyit érhet ez a kép, asszonyom? — Ügy gondolom, öt-hat ezer koronát megér. Talán többet is. A festője jónevű, de nem a legnagyobbak közül való. Nem becsültettem még meg, mert nem akarom eladni. Egy a néhány emléktárgyból, mely a régi életemből megmaradt. Egy korsószerű, csillogó termoszból párolgó kávét töltött a csészékbe, a szekrényből finom művű ezüstkanalakat vett elő. Szemben ült a kopott fotelban. Morvái a szoba egyetlen székén ült az asztalka mellett. — Nem tettem bele cukrot... nem tudom, hogyan szereti. Tessék! Morvái egy kockát tett a kávéjába, megkóstolta és megdi170.