Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

hogy sosem kapja meg, de ezt a másik érzést nem ismerte el, nem hagyta érvényesülni... De hát nem vagyunk már tízéves kisfiúk ... Elment. Dél volt, a városra erősen tűzött a nap, a járda aszfaltteste puhán bélapult az ember talpa alatt, s a női cipők hegyes sarka körszelet alakú lyukaikat fúrt bele. Az utcán megállt a levegő, és egyre forrósodott. A belvárosi iter padjain egy csapat oláhcigány telepedett meg, egy piros képű kalapos férfi literes pálinkásüveget tartott a kezében, és kínálgatta vele a többieket. A tarka szoknyás asszonyok sorban ültek a padokon, és a maszatos gyerekek a járdán szaladgáltak. Bizarr !kép volt. A férfiak kalapban és kabátban ittak, és élénk taglejtésekkel, kiabálva beszélgettek, pirosbarna arcuk zsírosan fénylett a pálinka és a napsugarak tüzében. Egy rendőr gyanakodva nézte őket a távolból. Morvái lassan sétált a Mainderla előtt, ,a Duna-híd felé igyekezett. Átment a hídon, és a túlsó parti „Lidón" megtelepedett egy ritka lombú fűzfabokor gyér árnyékában. Fürdött és napozott egész délután, messzire beúszott, egészen a Duna .középébe, s amikor Budapest vagy Bécs felől hajó jött, élvezte a hullámokat, melyek fel-feldobták, és maguk közé ejtették, mint egy viharral küzdő, süllyedő és emelkedő repülőgép az utasalt. Hét órakor hazaindult a Ligeten át, és Zsuzsán gondolkozott. Nem értette a viselkedését. Mit akart tőle, ha már nem szereti? Magát sem értette. Miért nem követelte makacsabbul az újabb találkozást az együtt töltött éjszaka jogán? Egyáltalán semmit sem értett az egészből. Az udvaron a Nagyasszony állította meg. Mintha várta volna, nyugtalannak látszott. — Itt járt... Nemrégen ment el. .. — Ki járt itt, asszonyom? — Az anyagbeszerző. Morvái meghökkent. — Itt volt? — Igen. Kézitáskát vitt, amikor elment. — Talán újra elutazott. — Nem tudom — mondta Széplakyné gondterhelten —, 167.