Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

— Tessék, asszonyom. — Reggel nagyon nyugtalan voltam, rosszul aludtam az éjszaka, és fájt a f,ejem. Butaságokat beszéltem. — Nem lényeges, asszonyom, már elfelejtettem. — Egész nap gondolkoztam, hogy talán félreértett. Nagyon fontos számomra, hogy ne értsen félre. Esztelen öregasszony (vagyok, sok méltánytalanság ért, és néha olyan furcsán érzem magam. Ilyenkor, úgy rémlik, félrebeszélek. Morvái inget húzott, és a nyakkendőjét kötötte. — (Felejtse el, asszonyom. Én megértem önt. Széplakyné gyanakodva figyelte, ahogy öltözik. — Maga megért? Nem furcsa magának, hogy reggel rosszindulattal és besúgással vádoltam a lakótársát? — Lényegtelennek tartom, asszonyom. Széplakyné egyszerre bőbeszédű lett, szinte hadart. — Ne lis törődjön velem... megöregedtem, nem tudok uralkodni magamon. Az ilyen vénasszony csak képzelődni tud, és az életben Íidegennek érzi magát. Nehéz megszoknom, hogy így élek, és így kerültem ide ... Morvái idegesen vette fel a kabátját, és megigazította a nyakkendőjét. — Bocsásson meg, asszonyom... rohanók. Kérem, ne haragudjon, és ne aggódjon feleslegesen. — Egyre megkérem még... — most újira llótta az önuralom hiányát (jelző vibrálást az öregasszony szemén. — A reggeli beszélgetésünkről ne szóljon senkinek! Nagyon kérem ... különösen neki ne ... — s az anyagbeszerző ágyára mutatott. — S moist siessen, le ne késsen valamiről, ami nagyon fontos lehet a számára. Elrohant, és negyedóra múlva Kőrössiék lakása előtt állt. A telefonkönyvből kereste ki már régebben a címet. Nagy szürke épület a ház. A imagas, rozsdabarna vaskapu mögött árkádos átjárót látott meg szemetesvödröket. Az udvaron gyerekek játszottak, és néha felnőttek jöttek ki a kapun. Morvái a szemben lévő házsor egyik saroképülete mögé állt, hogy szemmel tarthassa az utcát, és türelmesen várakozott. 156.