Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

megjelenik ... Mit gondol, hol jár ilyenkor? Beszámol arról, amit észlelt, és utasításokat kap ... Aztán visszajön. Éjszáka látom a szemét az ablakon. Ä11 és figyel. — De hiszen anyagbeszerző, asszonyom ... gyanta után utazik... — Nem, nem... lezt csak színleli. Tudom ... Néha, ha nincs íitt, akkor is látom a szemét, mintha itt járna valahol. Morvái komolyan megdöbbent. Széplákyné szemében rémület ült, egy apró lángocska, egy remegő villanás kíséretében, mely pusztulást jelzett, mint a világítótorony felvillanó fényei az alatta leselkedő s a hajókra romlást hozó szirteket jelzi; azt jelezte, hogy a Nagyasszonyban megbomlott az önfegyelem belső egyensúlya, titokzatos folyamat indult el benne, mellyel szemben tehetetlen, s amely talán csak alkalomadtán tör a ifelszínre, de ilyenkor ilélekőrlő félelembe torkollik. — Nyugodjon meg, asszonyom. Egész biztosan képzelődik. — Igen, igein... És vetetlenül hagyta az ágyát, tehát ma éjszakáira visszajön... — motyogta az öregasszony és kisietett, aztán egy pillanatra visszafordult. — Magának igaza lesz, bizonyára képzelődöm. Kérem, felejtse el. — Már el ,is felejtettem, asszonyom. Töprengve nézett utána; az öregasszony fürgén sietett az udvaron, a télikertben egy pillanatra megállt, visszanézett, arca megrándult, és eltűnt a szeme elől. Morvái gyalog ment be a városba, a park fáin figyelte az élénken társalgó csókákat és varjakat, aztán továbbment, és a Duna-hídról hosszan nézte a vizet. Hajó úszott el alatta Bécs felé. Jugoszláv hajó volt, a hajósok a fedélzeten álltak, felnéztek a hídra és integettek s a hajó törzsétől szélesedő V alakban vált el a víz, és hullámozva futott a partok felé. Beszélték, hogy néhány vállalkozó szellemű, kalandos fiatalember éjszaka a hídszint alatti tartógerendákra kúszott, és leugrottak egy, a folyással szemben úszó hajó uszályára,, nyugatra akartak jutni, és állítólag sikerült is nekik. Elképzelte, ahogy lapulnak az 152.