Vagyunk és leszünk – A szlovákiai magyarság társadalmi rajza 1918-1945

Szalatnai Rezső: Memorandum

pozsonyi szállodatulajdonos, aki a cseh emigránsok egyik összekötője volt Szlovákiában s a pénzügyek kezelője, kijelentette 1945 májusában Pozsonyban. „Ha nincsenek magyarok, a csehszlovák emigráció Londonban aligha tudott volna olyan személyi apparátussal dolgozni, amilyennel dolgozott végig. Mert azokat kivéve, akik repülőgépen vagy Svájcon át menekültek külföldre, s ezek nem voltak túl sokan, a többség Szlovákián és Magyarországon át került a Balkánra és onnan Törökországba." Tévedés volna azt hinni, hogy ezt önző szándékból, pénzkeresésből tették a magyarok. Önzetlenül cselekedték, s ők látták el pénzzel és élelemmel az átbújókat és Pest felé igyekvőket. S ez nem volt alibihalászat, mert 1939-ben és 1940-ben még nem kellett alibi senkinek: ez az idő a német fegyverek győzelmét hozta. Külön fejezetet érdemelne az a cselekedet, amely a pozsonyi magyar református egyház nevéhez fűződik, s amely a cseh-magyar megértés egyik legszebb megnyilatkozása. 1940 szeptemberében a szlovák belügyminiszter betiltotta a történelmi hírű csehtestvér egyház működését Szlovákiában, s rendőrökkel bezáratta és lepecsételtette imaházukat Pozsonyban. A cseh egyház küldöttsége nemsokára felkereste a pozsonyi magyar református egyház lelkészét, Szabó Bélát, s megkérte, terjessze a presbitérium elé kérésüket: ők, a csehek nem a szlovák lutheránusokhoz, hanem a magyar kálvinistákhoz fordulnak segítségért, már csak a hitbeli egyezés miatt is. Kérik, tegyék nekik, az üldözötteknek, lehetővé, hogy istentiszteleteiket ezentúl is anyanyelvükön tarthassák meg, s egyházi életüket minden vonatkozásban a magyar református templomban és az egyház keretében fejthessék ki. A magyar lelkész összehívta a presbitereit, s eléjük tárta a kérést. S a presbitérium a lelkésszel együtt nagy többségével megindító keresztény szolidaritással teljesítette a csehek kérését. Azontúl a pozsonyi csehtestvér egyház egész 1945 tavaszáig a magyar templomban tartotta istentiszteleteit, s a magyar reformátusok között őrizte meg függetlenségét a republika visszatértéig. Hasonlóan viselkedett a magyar reformátusság a szlovák reformátusok ügyében, minden sovén erőszak ellenében hozzájárulván a szlovák reformátusok jogaihoz, s békében megegyezve velük egy magyar és egy szlovák egyházmegye tekintetében. Hogy a vak magyar politika minő tekintetnélküliséggel avatkozott be egy vidéki prókátor személyében ebbe az ügybe, mutatja a magyar reformátusok akkori püspökének, a homonnai lelkésznek tragikus halála. Midőn ugyanis lehazaárulózták a szlovákok elismerése miatt, felindulásában öngyilkos lett. Mert ezzel is, a saját meg nem értő, regresszív ellenzékével is meg kellett küzdenie, párhuzamosan a külső harc ellenfelei mellett, a józan magyarok táborának Szlovákiában. De ezt is türelemmel, fegyelmezetten elviselte. A 276