Vagyunk és leszünk – A szlovákiai magyarság társadalmi rajza 1918-1945

Peéry Rezső: Peremmagyarok az idő sodrában

körülöttünk a levegőt, csak megálltunk, csak maradtunk fájóan éber tudatos gyökerekkel, mintegy tanúként az új világban, nemesemberek, várjobbágyok, földesurak, polgárok sarjaiként változatlan magyaroknak Szlovákiában. Helyzetünk maga is szerepre kötelezett: ez a szerep csak szívós, magabízó, hallgatag és tudatos lényeknek nem túlságosan terhes és roskasztó. Az embernek a tizennyolcadik század nagy eszményéből, az autonóm ember bátorságából kell valamit magában hordoznia. Azóta gigantikus népességcserék és áttelepítési mozgalmak élesztik a gondolatot: az új népvándorlás korában csak a zárt, egységes testben élő nemzeteknek adatott meg az öntudat biztonsága, egy bármiféle lét lehetősége. Ha bármilyen csapás, megpróbáltatás, ha bármi esztelen megalázás ér egy nemzetet, könnyebb kibírni a közös karám biológiai melegében. Ha lehet még valahogy élniök a kis nemzeteknek, ez az élet már csak a közös kultúra, szokás és magatartás áttörhetetlen gyepűi mögött képzelhető el, a meghódíthatatlan egyazon lelki forma közös területén, a nemzeti közösségérzés tömény közegében. Amikor egy-egy válságos pillanatra csak az etnikailag zárt lét látszott az egyetlen tűrhető életformának, kétségessé vált azoknak a sorsa, akiket csak az alkat, a zsongó történelmi emlék, a táj fűz a környező népekhez, akik csupán ősidők óta, de kevesen másokkal együtt élnek a Kárpát kebelében. Nem nép vagyunk, hanem nemzet, nem mennyiség, hanem minőség, nem vér, hanem lélek, nem hódító szándék, hanem a maradandóság hallgatag, éber tudata. Nem csodálható, ha egy ideig a „sauve qui peut" hangulata terjengett körülöttünk. Először elmentek az új vállalkozáshoz erőtlenekvagy fáradtak, akik már inkább előre és önként kiürítik nemzeti és emberi hajtásuk területét, semhogy az elszórt gyepűvédők magányát vállalják - és aztán elmentek azok, akiknek el kellett menniük, mert a megváltozott törvények sugarába kerültek. 3 Egy év alatt, ami nem nagy idő az eszmélet számára, rendbejöttünk magunkkal. Az Áldjon vagy verjen sors keze bizony nem retorika számunkra, aminthogy innét sok mindent átélhetsz a közvetlen azonosulás fájdalmasan szép gyönyörében, ami másnak és másutt értelmetlen forma csupán, nem retorika, hanem a magyar sors parancsa, az állhatatosságé. A telepesmozgalmak körül nagy nemzetek gigantikus szándékai vannak. A mi szándékunk csupán a fennmaradás, egy serényebb és nemesebb élet álma a honi rögön. Lehet, hogy vannak reménytelen pozíciók, és a mienk is az, ám a tehetetlenség bölcs mozdulatlanságával vállaljuk, amíg emberileg lehetséges és elgondolható. 231