Vagyunk és leszünk – A szlovákiai magyarság társadalmi rajza 1918-1945

Borsody István: Magyarország és a csehszlovákiai magyarság

emberek, akik se a szlovák iskolát, se a cseh egyetemet nem tudták elvégezni, illetve képességeiknél és adottságaiknál fogva nem tudtak beilleszkedni a kisebbségi sorsba - szóval alkalmatlannak bizonyultak arra, hogy magyar őrök legyenek az idegen terjeszkedéssel szemben ezek a budapesti kapcsolat, illetve protekció révén jutottak álláshoz a magyar főrávosban. Megértjük azokat, akik feltétlen muszájból távoztak Magyarországra, de örök szemrehányást fogunk érezni azokkal szemben, akik könnyelműen vagy gyöngeségből, kényelemből vagy puszta számításból hagyták el földünket, hozzájárultak Magyarország túlzsúfoltságához, és ami még rosszabb: a kisebbségi magyarság sorainak ritkításához. De túl a puszta tényen, hogy elhagytak bennünket, legnagyobb vádunk ellenük, hogy ők, akik közülünk távoztak, nemhogy nem lettek kapocs köztünk és az anyaország közt, hanem - tisztelet a kivételnek - éppen ellenkezőleg: magukat játszották ki - talán önmaguk igazolására az igazi kisebbségi mártíroknak, ők lettek a „jó" magyarok, s a magyarság háború utáni helyzetének megítélésében legelöl jártak az illúziók kergetésében, új helyükön pedig inkább hasznot húzni igyekeztek abból, hogy a Felvidékről származnak, ahelyett hogy szolgálatokat tettek volna a csehszlovákiai magyarságnak. A magyar kisebbség helyzetének ismeretlen volta az anyaországiak előtt nem kis mértékben e menekülteknek köszönhető, akik úgyszólván magukra vállalták a kisebbségi sors következményeit, és éveken keresztül szinte eltakarták a valódi kisebbségi sorban maradt nemzetet az anyaország szeme elől. E menekültek tudtak legkevesebbet a kisebbségi sors alakulásáról, mégis ők lettek a változott helyzet szakértői - puszta eredetüknél fogva -, sőt idővel enyhe féltékenység lett úrrá a Budapesten időző felvidékiek és a szlovákiai magyarok közt. S hogy néha már lappangó pozícióharc dúl közöttük, ezt csak azok tudják, akik belülről ismerik ezeket a családon és ismerősökön keresztül ide-oda ágazó szálakat. A legsötétebb és legzavarosabb pontokhoz érünk: oda, ahol az egész kisebbségi sorshelyzet testvérharcnak, gyűlölködésnek ad tápot, és üzletté alacsonyítja a nemzet legszentebb ügyeit. Az intrikák és denunciálások bozótjába kerültünk, ahol az opportunisták a mindenkori Budapest szájíze szerint magukat jó magyarnak, másokat rossz magyarnak igyekeztek feltüntetni, másokat megbízhatatlanoknak, magukat megbízhatóknak jelentik ki. Csaknem kizárólag rosszindulat és marakodás diktálja ezt a tempót: háttérben pedig egy borzasztó magyar teher üti fel fejét: a „nemzetszűkítés" eredendő magyar bűne. (A nemzetszűkítésnek itt olyan értelmet adunk, amilyen értelemben írta Széchenyi István ezeket a sorokat: „Honunk minden lakosainak a nemzet sorába iktatása bizonyos életet terjesztend; 9 milliónak ezentúl is az abbuli kirekesztése ellenben elkerülhetetlen halált hozand anyaföldünk212