Vagyunk és leszünk – A szlovákiai magyarság társadalmi rajza 1918-1945
Borsody István: Magyarország és a csehszlovákiai magyarság
jöhetne létre, amely minden magyarral éreztetné, hogy nemzete megbecsült és méltó tagja lehet. A kisebbségi magyarság nagyon jól érzi, hogy az anyaország társadalma többnyire hanyagul és érthetetlen közönnyel kezeli a magyar kisebbségi kérdést. Idézhetnénk Szekfű Gyula intő szavait, amelyek már oly hajszálpontosan kifejezték ezeket a gondolatokat. „Nemzeti társadalmunk - írja Szekfű Gyula a magyarországi társadalomról - alig ismeri a szomszéd államokban élő magyarság kisebbségi sorsát, alig érdeklődik valóságos bajai iránt, kulturális fejlődése iránt is közömbösséget tanúsít, és immár másfél évtizede tűri, hogy a trianoni politikai határok mindinkább kulturális határokká is alakuljanak... elszakadt testvéreinket megfosztja még attól a szellemi támogatástól is, melyet a trianoni magyarság a határain túli nehéz életet valóban ismerve, a mai állami elzárkózások mellett is adhatna." 1 De hát a magyar társadalmi hibák „eltakarítása" legföljebb egy Szekfű idézetig ildomos... így aztán mi sem természetesebb, mint hogy a magyarországi közvélemény mindenkor hajlandó a legképtelenebb rémhíreket elhinni a kisebbségi magyarságról, érdeklődése azonban odáig már nem terjed, hogy komoly tárgyi ismeretekre tegyen szert, sőt arra sem gondol senki sem, hogy általányban előlegezett szánakozásában szemrebbenés nélkül olyan szenvedéseket és áldozatokat is kész elfogadni a kisebbségi magyarságtól, amelyek a valóságban - ha tényleg fennforognának - igazán hihetetlen megpróbáltatásoknak tennék ki az utódállamokban élő magyarság kétségtelenül nagyon küzdelmes és nehéz életét. De ilyen túlbuzgó szánakozásra csak a nemtörődöm ember lehet képes, aki kényelmesen lerázza magáról az utánajárás gondját, és könnyítve lelkiismeretén, készségesen elfogadja azt a hírt, hogy a csehszlovákiai magyaroknak egyetlen magyar iskolájuk sincsen, már csak törve beszélnek magyarul, és csak nehezen leplezhető unalommal csodálkozik, ha mégis azt hallja, hogy vannak iskolák ha nem is elégségesek -, s még magyarul is tudnak a magyarok Csehszlovákiában. Persze, a pontos ismeretek helyett sokkal kényelmesebb fel-fellelkesedni egy-egy vezércikkíró frázisain, amelyekkel üzeneteket küldözget a határon túli testvéreknek, bár a vezércikkíró testvérnek, akárcsak az olvasó testvéreknek fogalmuk sincs arról, hogy általában mi a valóság, és arról sem, hogy a csehszlovákiai magyar testvéreknek sokkal jobban esne - arról nem is beszélve, hogy a magyarországiaknak mennyivel jobbat tenne ha ehelyett az újságok egy-egy statisztikát közölnének a csehszlovákiai magyarság lélekszámáról, foglalkozási elosztódásáról, iskoláinak és magyar tanulóinak számáról, egyesületeik mibenlétéről, működéséről és hasonlókról. Igaz, vannak tiszteletre méltó kivételek, s csak nagy örömmel fogadhatjuk, hogy Magyarországon a reális kisebbségszemléletnek egyre több úttörője 210
