Vagyunk és leszünk – A szlovákiai magyarság társadalmi rajza 1918-1945
Darvas János: Politikai életünk húsz éve
ában (1922. X. 7.) már valamennyi Pétka-tag tárcát vállalt. A Švehla-kormány programadó nyilatkozata a nemzetiségi kérdésről egyetlenegy szóval sem nyilatkozott. Ez a negatív álláspont jellemezte egészen 1925 tavaszáig a többség politikáját a nemzetiségekkel szemben. Egyik legfőbb feladatának tekintette az új rendszer a német Beran perbefogását hazaárulás címén. A viharos parlamenti ülések feszültségére és a német ellenzék akkori érzületére jellemző az az emlékezetes kitörés, amely Lodgmann ajkáról (1922. X. 27.) elhangzott: „Wer da glaubt, dass es nicht die höchste Pflicht der deutschen Abgeordneten ist, in diesem Staat Hochverrat zu üben, der irrt". Berant négyévi börtönre ítélték (1923. I. 19.). A nemzeti koalíció pénzügyminisztere, Rašin Alajos dr. deflációs politikát követett. Ez az állampénztár gazdagodásához vezetett, de nyomában fizetésleszállítások, bérharcok, munkanélküliség következett. Rašin rövidesen az ország leggyűlöltebb embere lett, s egy egzaltált kommunista (1923. I. 5.) lelőtte. A Beran-eset és Rašin meggyilkolása arra ösztönözte a nemzeti koalíciót, hogy a politikai bűncselekmények üldözésére, „a köztársaság és a demokrácia oltalmára" egy szigorú törvényt alkosson. A javaslat ellen nemcsak az egész ellenzék tiltakozott, hanem a Cseh Szocialista Pártból is ellene szavazott három képviselő. Ezért elvesztette mandátumát. A német és magyar képviselők tüntető deklarációval kivonultak a javaslat tárgyalásáról. A törvény a lázadástól, lázítástól, katonai árulástól kezdve lefelé az államellenes cselekmények följelentésének elmulasztásáig és az álhírterjesztésig mindenféle politikai kilengést büntet, s a lapok betiltásáról is intézkedik. A súlyos politikai pöröket kivette az esküdtszékek hatásköréből, s a szakbírákból álló állambíróság hatáskörébe utalta. 1923 óta minden kémkedési és politikai pör e törvény alapján indul meg. A nemzeti koalíciónak nemzetiségi szempontból másik nagy műve volt AZ állami állások elnacionalizálása az állami tisztviselők nyelvi vizsgáinak megkövetelése révén. A német források szerint 1923-24-ben az elbuktatottakon kívül 7000 olyan német vasutast is elbocsátottak, aki eredményesen letette a nyelvvizsgát. Ugyanezt a célt szolgálta a fölös tisztviselőállomány csökkentéséről szóló törvény. E törvény alapján alacsonyabb szolgálati idővel is nyugdíjba lehetett menni, a fiatal tisztviselők végkielégítést kaptak. Ezt a törvényt 1925-ben hajtották végre. A végrehajtás végén mégis több lett a tisztviselő, mint eredetileg volt, vagyis ez nem annyira létszámcsökkentés, mint inkább tisztviselőkicserélés volt. Švehla és Franke vasútügyi miniszter ellen 1925. november 22-én a parlamentben vádindítványt nyújtott be az ellenzék 140 aláírással azzal az indoklással, hogy törvényellenesen csapták el a hivatalnokok tömegeit. 117