Wallentínyi Samu (szerk.): Uj magyar líra 1919-1936. A szlovenszkói és kárpátaljai magyar költők lírai antológiája (Kassa. Karpatia, [1937])

Szlovenszkói magyar líra (Szalatnai Rezső bevezető tanulmánya)

a tájon? Vannak jelek, amelyek azt mondják, hogy igen. Szegényebbek lettünk a hitben, de gazdagabbak a tapasztalásban. S ez irodalmi életünk irányítására is hatással lesz. Szlovenszkót szeretni és a szlovenszkóiságot vállalni nem jelent merő műkedvelést vagy kiforratlanságot és kényelmet, hanem a nagyra-elkötelezés sarkantyúját, a szüntelen ösztökélést. Líránk egyik érdekessége, hogy jórészt csak nekünk szól, a kisebbségi érzés allegórikus szózataként s nagyobb irodalmi szerepre kevésbé tart igényt. Ez kitűnik a fordításokból is. Ép azok a versek tartoznak ebbe a kategóriába, amelyek sajátos történeti helyzetünk, elzárkózó világunk kifejezői. Ezek a versek nagy hatással voltak a kisebbségi magyarra, visszhangjuk volt az egész magyar nyelvterületen, de ha csak mint lírai alkotást nézzük, vagy fordításban olvassuk őket, rengeteget veszítenek lendületükből s a sajátos gondolat, mi számunkra kovászként hat, itt máT majdnem közhellyé laposodik. Kezdetben líránkban is nagyobb volt a fegyelmezettség, a mesterség műhely-fegyelmezettsége, ahogy ez meglátszik Merényi Gyula és ölvedi László versein, holott e két fiatal lírikus nem is fejezi ki líránkat igazán, mert a legelső, a legkoraibb. korszak képviselői voltak s másodrangú értékek csupán. Ugyanez a megállapítás áll azonban legismertebb költőnkre, Mécs Lászlóra nézve, aki első köteteiben a költői gyakorlat fegyelmezésével, a lírai gondolatközlés igaz hitelével lépett fel, míg ma sajátos áradó mértéktelenség, hitel nélküli nyelvi ömlés jellemzi termékeny, sőt túltermékeny produkciójának legnagyobb részét. Innen van, hogy újabb 'versei csak hallgatva jók, olvasva gyakran jmegrökönyítik az embert. Nem véletlen, hogy a közönség ízlése szerint költői jelenségnek a legnagyobb jelenség ép Mécs László, akit Budapestet s néhány nagyobb vidéki központot kivéve, az egész magyar nyelvterület ünnepi lírai 'sugárzásként élvez. Mécs László beszél első ízben a szlovenszkói valóságról a Hajnali harangszóban simogató sárosi tájélményt, derűs szociális látást varázslón, de a kisebbségi probléma az élmény nagy melegével először Győry Dezső kemény verseiben jelenik meg. Győry mondta ki először, ihogy Szlovenszkó a mi hazánk. Sokan megütköztek rajta, ihogy ez a költő politikai, erkölcsi dolgainkról, a középosztály sajátos sorsáról oly kendőzetlenül és nyíltan, naturalisztikusan szól hol álcázott, hol bevallott lírai önéletrajzán keresztül. Mécs is erről szól, hisz ez a mi lírai matériánk s kikerülhetetlen. De amit Győry és követői, a fiatal népi gondolatot dajkáló s népi származású költők mint keserű igazságot mondanak ki, páthosszal és agitációval, Petőfi és Ady forradalmas modorában, azt Mécs és ifjú követői, a Kossányi Józsefek, megnyugtatón, belátással, sőt sokszor cukrozva tárják az olvasó elé. És sírna, csengő-bongó strófák gúnyájában. Holott Győry