Wallentínyi Samu (szerk.): Uj magyar líra 1919-1936. A szlovenszkói és kárpátaljai magyar költők lírai antológiája (Kassa. Karpatia, [1937])
Petneházy Ferenc - Érkezés után
PETNEH ÄZY FERENC ÉRKEZÉS UTÁN Mint árva fűszál, amely meghajlik, ha jő a szél, de aztán ismét visszarezdül : úgy pártoltam el tőled városom, hogy visszavágyjam hozzád éveken keresztül, S most, hogy a fénylő akácok dala altat újra s a völgyből mosolyog a házsor, most mégis tagadnám már, hogy e langy tájat idéztem kóborlásaimban százszor. Pedig hiába, hisz itt csókoltam valamikor e fák alatt és itt szerettem. Itt hittem karcsú komoly lányokban s pártunkat fogó barátságos istenekben. S aztán későbben itt ébredtem rá, hogy keserűség mégis minden csóknak alja s hogy a legszentebb istenségnek is maga felé hajlik az imádságos karja. S ekkor biz úgy volt már, hogy póruljárt hiszékeny lelkem, csöndben szélnek is eresztem, amikor mintha valaki mozdult intett volna a fák alatti kőkereszten. Visszaforduló lelkem csodálva nézte: hát volna kívülem valaki más itt? Ki az a jámbor bolond, aki még ég s föld között függve is másért hadonászik? A búzaföldek felett zizegett már az alkony s én még ott álltam meglepetten, és addig, addig tétováztam így szótlanul, amíg megszerettük egymást ketten. S Jézustól aztán megtudtam, hogy nincs okom csüggedni, míg csak egy nyűtt szív is vár rám. tilos csüggednünk, míg van valaki, aki még boldog lehet a mi szívünk árán. 132
