Wallentínyi Samu (szerk.): Uj magyar líra 1919-1936. A szlovenszkói és kárpátaljai magyar költők lírai antológiája (Kassa. Karpatia, [1937])

Mécs László - Az ember és az árnyéka

'MÉCS LÁSZLÓ AZ EMBER ÉS AZ ÁRNYÉKA Egy fényességes hajnalon a földből nőtt egy ember. Valaki beoltotta őt két fény-imádó szemmel. Meglátta a kelő Napot és ment feléje folyvást, valami vágy vonszolta, mint tenger felé a forrást. Az élet jött-ment, színesült, pergett a film körülte, szemébe hullt a múlt, jelen: öklével kitörülte. Nem döbentette semmi meg, a cél-érzése tiszta. Csak ment, csak ment a Nap felé. Nem nézett volna vissza. A Nap meg megtréfálta őt: az égzenitre pattant, akkor sejtett meg egy gyanút, rejtélyt, megoldhatatlant. Most merre menjen? Fölfelé? Ha szárnya volna, bordó! Itt pusztuljon mint egy-nyaras, szegény kis napraforgó? A Nap megindult lefelé. Az ember ment utána. A Nap vért hullatott, bukott. Tán eltörött a szárnya? Ha mostan végleg eltűnik: mi jő? miféle végzet? Az ember ősz lett hirtelen, megrémült, hátra nézett. Most látta meg kitárt-karú árnyékát szívbe-fájón, amint keresztként feketűlt s elnyúlt a messzi tájon. Vállára vette szomorún a mérföldes keresztet. A Nap lehullt, a föld kihűlt és alkonyodni kezdett. Az éj sűrű volt, mint a sár, az ember lába gyúrta, nem tudta azt se, merre jár s rálépett a tejútra. Vállán vonszolta a sötét, a mérföldes keresztet, hogy odaért, a nagy kereszt ragyogni, égni kezdett. Lépdelt csillagtól csillagig, tán ezer évig is ment, beoltott fény-szomjas szeme kereste Öt, az Istent... 10?