Új hajtások. Fiatal szlovákiai magyar írók és költők antológiája (Bratislava. Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, 1953)

Petrőczi Bálint elbeszélései - Közel a szívhez

nista társait. Csak akkor tudtam meg, hogy miért jött sokszor csak reggelenként haza. Ilyenkor mindig azt mondotta, hogy éjjeli munkára volt beosztva — és másnap az egész környéken arról beszéltek, hogy a városka határában kisiklott egy német vonatszerelvény vagy hosszú kilométereken keresztül átvágdosták a telefonvezetékeket. Ő csinálta ezt többedmagával. De valaki elárulta őket. Ezért vitték el, vitték a halálba ... Ahogy most végigvonultak előttem ezek a képek, kiugrottam az ágyból, hogy kivegyem a szekrényből férjem utolsó kezeírását. Mindig vigasztaltak ezek a sorok. Most is megnyugvást kerestem bennük. Végigolvastam egyszer, kétszer, háromszor, míg a könnyek elhomályosították a szememet... Milyen igazat is írt a férjem. Józsi bátyánk, Sztálin elvtárs, akkor karácsonykor valóban meglátogatott bennünket. A fiait küldte hozzánk, akik magukkal hozták a legdrágább ajándékot: a szabadságot. És a kis Pista fiam is megtanulta, aki már iskolába járt, hogy Sztálin apánk vigyáz reánk. Nem volt azóta mitől félnünk, nem kellett többé rettegnünk, hogy reánk rontanak a csendőrök... Kivirult az élet nálunk és virul, mint a virágba bomló tavasz. Ezt neki köszönhetjük. — Nem! Nem lehet igaz, hogy halálos beteg, — suttogtam magam elé, hogy fel ne ébresszem alvó fiamat. — Nem hagyhat bennünket árván ... Mi lesz velünk nélküle? Eloltottam a lámpát. Talán éjfél is elmúlhatott, amikor elaludtam. Álmomban láttam, hogy elmozdult a gyár előtti szőlőhegy. Erre felsikoltottam. Felébredtem. Kora reggel volt. Pista fiam már felöltözködve az ágyam előtt állt és bánatos tekintetéből kiolvastam a fájdalmas hírt: — Meghalt az apánk, — mondotta Pista és a konyha felé mutatott. A rádió szólt ott... Keservesen belezokogtam a búcsúz tató zene szomorú hangjaiba. — Ne sírj édesanyám. Mindig azt mondtad nekem, hogy apám tudta, mit kell csinálnia, pedig Sztálin elvtárs messze volt tőlünk. Most már mi is tudjuk, hogy mit kell tennünk, ha meg is halt, — vigasztal a fiam és sietve hozzátette: — Bizonyára haragudna reánk, ha elcsüggednénk! Jól esett hallanom ezeket a szavakat. A fiam szeméből férjem biztató tekintete sugárzott felém. Ember lett már ez a gyerek is. Olyan, mint az apja volt. Milyen erővel mondta, hogy tudjuk, mit kell tennünk! ... Ezzel a gondolattal indultam el hazulról. Amikor a gyár elé értem, felnéztem a szőlőhegyre. Megnyugtató érzés fogott 93