Cselényi László: Téridő-szonáta – avagy lehetőségek egy elképzelt szöveghez (1956-1981)

Álmaimat hűsíteném sósítanám langgyá a harcot Idegsejtjeimet tépném dobálnám szét a verebeknek Lakmározzanak rajta ők testem osztanám a szeleknek Ifjúságom szép rügyeit könyörgöm én vissza ezüstön Csiszolt vágyamtól kérdezem: el lehet-e még menekülnöm Nem nem lehet küzdenem kell ember vagyok végig a harcot Rímmel ha másképp nem lehet hasonlatokkal szedni markot Rügyfakasztó rigmusokkal kényszeríteni a csatára Irtani a dudvát a gazt magot dallal csalni kalászba Mert ember vagy s ez nem elég magyar vagy el nem menekülhetsz Átkot amit ezer év oltott szavakkal el nem űzhetsz Ha mást nem tudsz hát rímeid kényszerítsd érte perbe szállni Vagy pusztulj el mint a féreg gyávaságnál jobb a halál is Hogy nincs erőd hozzá ? Itt van nézd apád ráncos Krisztus-arca Kit nem tudott földre bírni pokol tüdősorvasztó malma Apám te sokat szenvedett mégis betegség-győző mártír Kinek az arca könnyezett mikor behívót a halál írt De keze ökölbe szorult s elindult újra-kikelt hittel Mert élni akart mert volt hite Neked nincs ? Apádra tekints fel Az élet rossz a sors gonosz de az ember e fejlett állat Azért lobbant föld sarából fénnyé ésszé azért von vállat Istenre is mert van hite megváltoztatni a világot Fel a fejjel hát cimborám s ki odadobtad az ifjúságot A rímekért a versekért indulj tavasz-kedvvel csatára Könnyeket akarsz oltani? Önelégés annak az ára Ki kába hasonlatokért odaadtam szép ifjúságom Elszürkült csőrű kismadár ki csak lapult eddig az ágon Most tavasz jöttén friss kedvvel tejes rügyek közt kinyílt hittel Indulok újra világot hódítani a rímeimmel Mert ha a rész tökéletlen is ha úgy érzi is a költő Egymaga van és elbukik de a tömeg az egész ömlő Nagy folyammá izmosodik s fénnyel árasztja a világot Ezért tán nem kár versekért odaadni az ifjúságot ?