Cselényi László: Téridő-szonáta – avagy lehetőségek egy elképzelt szöveghez (1956-1981)

S az iszonyú magasság Hogy vágyik az ember a magányra Hajnaltól alkonyatig hallgatja a robajt A gépek idegőrlő dobzenéjét A gyárkémények füstjét ágyúk csörömpölését Hajók vonatok repülők őrült tülekedését S fölnéz az érdes szívós végtelenbe és keresi a csupa-láz nyugalmat Naponta sírunk égünk Hitvány szerelmek fonják körül híg napjainkat Az asszonytestek kéje didergő lázba ringat S mi tudatra ébredt ős-gyíkok Kéjjel nézünk az asszony-állatokra Minden idegszálunkkal azt kutatva Hogy tudnánk fölfalni szivacsos testüket Hogy tudunk hinni vágyni Istenekkel csatázunk a porban könyörgünk a lázas kéjekért S vak szenvedélyeink közt nem hiszünk semmi másban Csak a szerelemben S irtóztatóan csalódunk Maró sókká szikkadnak bőrünk alatt a lúgok Fogcsikorgató kínok veszélyei közt égünk S mint az indián napimádók En-húsunkat harapjuk rettenetes fájdalmaink között S akkor eljön ismét az éjszaka Lehűteni fölbolydult vágyainkat A végtelen vizében úsznak a csillagok 32