Tátra-almanach. Szlovenszkói városképek, Kassa, Érsekújvár, Eperjes, Losonc, Lőcse (Bratislava. Tátra, 1938)

Szalatnai Rezső: Lőcse

mény irodalmi meghatározása még Jókainál is régibb. A pöttöm Dayka Gábor, akit 1792-ben tanárnak neveztek ki a lőcsei gimnáziumba, még nem lelkesedett éile, pedig fiatal volt s Lőcsén is nősült. Mégis a Vitéz Imréhez írt versében így panaszkodik: Engem faggyal borít Kárpátnak bús melléke Ez a vendég ajak és durva tél vidéke. A szép tavasz csak most fejté ki keílemil, S már újra dér fedi megyénknek bérczeit. Nem vészen Phoebus itt magyar szót ajkára, Bámul a hazafi vendéghangú dalára. A tél már nekem is fagyialja eremet, Már én is dallottam nem-honni verseket . Megpróbált tehát németül írni a magyar nyelv tanára. Harminckét évvel később a szepesi származású Toldy Ferenc kitűnő német-magyar lírai antológiájában e lőcsei versekhez jegyzetet írt, mely szerint Lőcsén „die ungr. Sprache nichts weniger als gang und gebe ist." Dayka, mint írja, Abaujba vágyódott, de álcázott volt e vágy, a tehetséges költőt tájeszménye a rokokó-tájra hívta, egy általános képzelt vidékre, az álmai felé. Mikor Kazinczy a lőcsei három év egyikén meglátogatta Daykát, a versformák és irodalmi pletykák mellett nyilván erről az eszmei abauji tájról is beszéltek illő hévvel és jeles szertartással. Kazinczy egyébként jól ismerte a szepesi tájat; a Tátrát rózsaszínűnek látta, de a városról nem ír semmi érdekeset. Berzeviczy Gergely 1800-ban írt Topográfiai leírásában szintén csak a természeti szépségekről beszél; talán ez az első szép dicséret a Tátra fönségéről, „a Végtelennek e mérhetetlen templomáról". Fölöttébb hiányzik 221