Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Az ingóságok menekítése

egy mozdony. Ráakasztották az én vagonomat, azután behúzták egy másik vágányra, és egy hosszú szerelvényhez hozzákapcsolták. Fellélegeztem. Megnyugodva mentem haza, de már nem Prásek udvarába, hiszen ott már nincs semmim, hanem az én gazdámhoz, Režábekhez. Arra nem gondoltam, ami következett. Režábek anyja, az öreg gazdaasszony várt a kapuban. Ahogy a közelébe értem, egyre csak azt hajtogatta, hogy skandalum, skandalum. Ebből megértettem, hogy baj van. Megtudtam tőle, Prásek járt ott. Amikor Prásek meglátta, hogy nyitva a lakásunknak nevezett ól ajtaja, a bútor nincs benne, rögtön felfogta, végleg megszöktünk. De ő azt nem engedi. A csendőrségen már bejelentette, hogy a családomat hozzák vissza, az ingóságokról meg azonnal intézkedik. Elszaladt a hatósághoz, bejelentette, hogy én is szökni akarok, a bútorokat már vagonba raktam. Nyomban intézkedtek az állomáson, megtiltották a vagon elindítását. A szerelvényről lekapcsolták és kitolták egy szélső vágányra. A raktárnokot utasították, keressen fel, közölje, hogy pakoljam ki a cókmókokat a vagonból. Mintha villám ütött volna mellém. Megrettentett a hír. No, most mit tegyek? Én vissza nem hozom. Vigyék ők vissza erőszakkal. De egyébként is, Prásek cselédóljába minek vinnék? A feleségem, a fejőnő, már messze van. Ha itt lenne, akkor 94