Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Életünk Protivínben

parancsnok. Egy 65-70 körüli kövér asszony. Ve­lük élt a gazda nénje is. A létszámot kiegészítette még egy fejőnő, aki nem lakott ott, hanem valahol a városból jött minden hajnalban fejni a teheneket. Ez lett az új helyem. Ide kellett beilleszkednem. A német cseléddel, a kis Frantóval dolgoztam együtt. Minden reggel, néha már négy órakor mentünk a mezőre takarmányért a teheneknek. Akármilyen idő volt, mindig friss takarmányt hoztunk. Én vágtam a lóherét, Franto utánam villával szedte és rakta fel a szekérre. Otthon a csűr alá álltunk. Volt ott egy nagy szecskavágó. Villanymotor hajtotta. A szekérről a lóherét egyenesen a szecskavágóba adagoltuk. Utána vittük a tehenek elé. Az első alkalommal, amikor láttam, hogy így etetik az állatokat, szörnyülködtem és azt hittem, hogy mindjárt felpuffadnak a tehenek. De nem puffadt fel egy sem. Rájöttem, hogy azért nem, mert a lóherét mindig frissen a kaszálás után azonnal szecskának vágva adták az állatoknak. A takarmány így nem pállott be. Mert az volt a veszélyes. Akkor a marha könnyen felfúvódott. Mi otthon erre nem vigyáztunk, s gyakran mege­sett a baj. Most megint tanultam. A közös munka során a kis Franto meg én ösz­szebarátkoztunk. Egészen jól megértettük egy­mást. Néha kézzel-lábbal is beszéltünk. Franto elmagyarázta nekem, hogy ő a német okkupáció alatt a városi téglagyárban volt mester. A háború után elkezdődött a bosszúállás. Annak lett az ál­dozata. Pedig ő nem politizált, csak dolgozott. 85

Next

/
Oldalképek
Tartalom