Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Biztató jelek

Egyelőre mi nem gondolhattunk arra, hogy hamarosan haza mehetünk. Csak akkor, ha majd hivatalosan lehetővé teszik. Reménykedtünk, hogy eljön majd az ideje. Addig is tenni kell a dolgunkat. A feleségem fejte a Prásek teheneit. Egészen jó fejőnő vált belőle. Én pedig mindennap kétszer, néha háromszor mentem Kropáčekhez a bikaistállóba. Eleinte sokat kínlódtam a bikával. Veszélyes állat. De aztán megszoktuk egymást. Etettem, itattam, jól gondoztam. Néha úgy éreztem, az én sorsom sem különb, mint ezé a megkötözött állaté az istállóban. A prágai utam után levelet írtam a két nénémnek. Közöltem velük, hogy nem megyek Amerikába. Az édesanyámat nem vihetem. Nem hagyom el őt, amíg él. Aki csak miértünk élt. Meneküljek el innen más országba? Azt nem teszem. Ha édes szülőmet nem vihetem magammal, akkor legyen ott Amerika, ahol van. Intő példa előttem a bátyám, akit az Isten megbüntetett. Amikor a bátyám a háborúban volt, édesanyám és édesapám minden este imádkozott érte a szentkép előtt. Száz életveszélyben volt a bátyám. Először tíz lépésről célozta meg egy ellenséges katona. A fejét akarta meglőni. A fülét súrolta a golyó. Másodszor a puskája tusát találta el egy robbanó lövedék. Aknára lépett, nem robbant fel. Két hétig egy ukrán asszony rejtegette. 74