Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

A magyar konzulátuson Prágában

enni adnak, mit akarunk még többet! Menjünk csak vissza oda, ahonnan jöttünk! Letaglózva botorkáltunk ki az épületből. Bene Pali összeroskadt, mint akinek minden reménysége odalett. Ez a magyar valóságos lélekgyilkos. Ha nem tud segíteni, legalább biztatna. Ő vert agyon bennünket. Mert a hitünket elvenni, az utolsó reménysugár szálait elvágni a legkegyetlenebb gyilkos cselekedet. De a kudarc mégsem tört meg bennünket. Nap nap után arról beszélgettünk, hogyan lehetne innen megszabadulni. Eddig nemcsak magamra gondoltam, hanem mindenkire, aki Protivínbe került. Szorosra fonódott a kapcsolat közöttünk. A sors összekötött bennünket. A sikertelen kísérlet után eszembe jutott az Amerikában élő két néném. Hozzájuk kellene fordulnom. De ez már csak a magam ügye. Talán rajtam és a családomon segíthetnek. Levelet írtam mind a kettőnek, Magdinak Clevelandbe, Ilonnak Vintondebre. Megírtam nekik szerencsétlen helyzetünket. Leírtam végig az elhurcolásunk történetét. Kértem őket, küldjenek befogadó levelet. Édesanyánk idős, nem bíija az itteni megpróbáltatást. Kimennénk innen mindnyájan, együtt lenne a család. Ha távol is a szülőföldtől, mégis szabadon. Pár hét múlva mind a két nénémtől megérkezett a levél, meg egy hivatalos irat is, a befogadó nyilatkozat. Megírták, menjek Prágába az amerikai nagykövetségre. Ott kell elrendezni a dolgot. 53