Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

A konolnisták kiűzése

Martinko után már csak egy kolonista maradt a faluban, Pupala, az útőr. Az utolsó ellenálló volt. Sehogy sem tudtuk kipiszkálni. Szilárdan tartotta magát. A járás vele, mint egyetlen szlovákkal tartotta a kapcsolatot. Biztatták, hogy tartson ki. A Rákos-völgyi találkozásunk óta nem szóltunk egymáshoz. Ha meglátott, kikerült. Tudtam, ha alkalom kínálkozik, bosszút áll rajtam, amiért az erdőben a rekettyés alá szorítottam. Erre a bosszúra - nem felejtem el az időpontot 1952. szeptember 8-án délelőtt került sor. Egy öttagú bizottság jelent meg a házamnál. Ennek a bizottságnak az volt a feladata, hogy a terménybeszolgáltatást ellenőrizze és végrehajtassa. Helyi részről Pupala volt a hivatalos tagja. Fölszólítottak, hogy azonnal vigyem a terményt Harkácsba a régi urasági hambárba. Közöltem, hogy reggel már voltam ott, és érdeklődtem, hogy mikor vihetem a beszolgáltatást. Ott a főnök azt mondta, hogy ma ne vigyem, mert búcsú van a faluban, a mai nap szünetel az átvétel. A beszélgetés magyarul folyt. Pupala egy kukkot sem értett, csak folyton azt hajtogatta, hogy nyenyi pravda, nem igaz, amit én mondok, mert én a törvény ellen vagyok, szabotálom a beszolgáltatást. Hiába mutattam az előkészített terményes zsákokat, Pupala egyre csak kiabált, hogy nyenyi pravda, nyenyi pravda. Másnapra berendeltek Tornaijára. Ott letar129