Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Újra otthon

ták jól, hogy jogtalanul vannak a házainkban, nem ők építették, nem szülői örökségként kapták a földet, az erdőt és az állatokat. Az államtól kapták. Az pedig tőlünk elrabolta. így hát ők orgazdák. Lopott tulajdont birtokolnak. Ez a tudat nagy nyomással nehezedett rájuk. A saját kormányuk őket is kiszolgáltatottá tette. Se kint, se bent. Magukra hagyták őket. Az új politikai fuvallatban nem törődtek tovább velük. A magyarok elűzésének frontján az első bevetésben feláldozták őket. Nincs rájuk már szükség. Ez nagy csalódást okozott. Reményvesztetté váltak. Most ők érezték azt, amit mi Csehországban. Idegen földön vannak, vissza kell térni oda, ahonnan jöttek. De ez nem ment könnyen. Még hosszú ideig tartott, amíg kiűztük őket a házainkból. A következő év tavaszán, amikor a húsvéti feltámadásra szólított a harangszó, az egész falu a templomban szorongott, felszabadultan, könnyes szemmel boldogan énekeltünk a mi Istenünkhöz, Máriához, Magyarok Védasszonyához, hogy megszabadított a száműzetésből és visszavezetett bennünket a szülőföldre, amelyen először megláttuk a napot, és amelyben nyugodni akarunk majd őseink mellett, mígnem az örök feltámadásra kondul a harang. 120