Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Az énszökésem,elfogásom és megmenekülésem

AZ ÉN SZÖKÉSEM, ELFOGÁSOM ÉS MEGMENEKÜLÉSEM A hetedik napon eljött hozzám az én jóságos cseh vasutasom. Holnap feladhatom a táviratot. A harmadik napon Tornaiján lesz a vagon. Búcsúzáskor hosszan fogtuk egymás kezét. Tudtuk, ez az utolsó találkozásunk. Holnapután hajnalban én is elutazok. Vasárnap már én is otthon leszek. Búcsút veszek Protivíntől. Itt hagyom a rossz emlékeket. Sajnálom, akik itt maradnak. A többi szegény számkivetett magyart. De bízom benne, őket is megszabadítja rabságuktól a jó Isten és hazavezérli őket. Sajnáltam Frantót, a vézna német emberkét, akivel kettesben könnyebb volt elviselni a cselédsors minden megaláztatását. Ő marad. Neki nincs hová menni. Legfeljebb ábrándozhat egy jobb világról, amikor majd nem alázzák meg cseh földön az embert csak azért, mert német. Franto sejtette, hogy most már utoljára fütyült nekem a vonat. Eljött az idő. Megyek vissza a falumba, Lévártra. Nem megyek Amerikába. Csak haza. A szülőföldemre megyek, őseimhez, akik ott pihennek a lévárti temetőben. És vár a családom. Nem tudok róluk semmit. De vasárnap már megölelhetjük egymást. 101