Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Palotai Boris: Az őstehetség

AZ ŐSTEHETSÉG. Irta: PALOTAI BORIS. Ott élt Vajkó Gábor a porbamártott faluban, ahol az apró vályogházak zsémbesen guggolnak egymás mellett, homlokukbahúzott zsupfedővel, mintha feketekendős, káráló öregasszonyok len­nének. Hajnalban kelt, vájta, túrta, nyaggatta a földet, hogy kiszorítsa belőle azt a pár véka krumplit, rozsot, ami újabb föld ígéretét hordta magában. Este a tehenekkel tért haza, fürge ujjai fejték, locsogtatták a tejet a sajtárba . . . Édes­testvérek voltak itt a napok, egyik úgy hasonlí­tott a másikra, hogy a falubeliek nem is igen tud­ták megkülönböztetni őket, csak Vajkó Gábor érezte, hogy minden perc másfajta meglepetése­ket hordoz magában, nehéz, szomorú színeket, vastagbélű árnyékokat, amelyekkel úgy tele lett szeme, szája, orra, füle, hogy muszáj valamit csinálni, valamit, akármit, hogy kirázza magából. Maga sem tudta, hogyan került a kezébe színes kréta, de egyszer csak ott szorongatta bütykös ujjai között, a tenyere összefenödött tőle, de nem bánta, vitte, cipelte hátra, mint kutya a csontot. Ott aztán kissé pityókosan tántorgott vele lefelé a papíron, pityókosan a merészségtől, hogy a drága pakolópapírt összemaszatolja . . . hát az­tán?! Nem lapítja ő a bugyellárisát a Herskovics kocsmájában, ünneplő ruhát se csináltatott már tíz év óta, hát elherdál egyszer két garast papirosra,

Next

/
Oldalképek
Tartalom